A jazzfesztivál hazai sztárvendége Tony Lakatos szaxofonos volt. Pályafutása kezdetén a sokak által ismert Kis-Rákfogó együttesben zenélt. Majd a Zenemûvészeti Fõiskolán végzett tanulmányai és néhány sikeres hazai és külföldi jazzfesztivál után külföldre, pontosabban Németországba, a Frankfurti Rádió Big Bandjéhez szerzõdött. Tony Lakatos az amerikai jazzrádiók által felállított Gavin Report Top 10-ében elõkelõ helyen szerepel. Mintegy kétszáz lemezen hallható játéka. Több mint húsz lemezen szerzõként, a továbbiakban közremûködõként szerepel. A neves zenésszel a koncertje elõtt beszélgetünk.

– Általában a zenészek a koncert után válaszolnak a sajtó kérdéseire. Te miért választottad a preventív megoldást?

– Koncert után gyorsan pakolunk össze, megyünk tovább. Nagyon sok a meghívás, persze ezt nem panaszként mondom.

– A jazz világpolgáraként neveznek különbözõ médiumok. Eljutott hozzád ez a titulus? Mit jelentenek a gyökerek? Mit jelent Magyarországon zenélni?

– A titulusokról nincs mit mondanom, ezeket nem én aggatom magamra. Nagyon szeretek hazajönni és itthon zenélni. Itt születtem, ide mindig szívesen jövök. A gyökerek jelentõsek, úgy vélem ez a játékomban is érzõdik. Külföldön zenélve, zenésztársaim gyakran megjegyzik, hogy stílusomon érzik, honnan származom. Én ugyan ezt nem hallom ki, de ettõl függetlenül büszke vagyok rá.

– A tavalyi évben koncertet is adtál itthon. Két egymástól eltérõ stílusban. Az egyik egy dél-amerikai, pontosabban brazil projekt, míg a másik, minthogy a Gipsy Colours címet viseli, vélhetõen a gyökerekrõl szól. Ez utóbbi produkcióban többek között Szakcsi Lakatos Béla jelentõs szerepet játszik. Létezik mindkét formáció?

– Igen. Holnapután a Brazil Projeckt-tel itthon játszunk Magyarországon. Párhuzamosan mûködik mindkét formáció. Szakcsi pedig hamarosan Németországba jön, onnan megyünk egy indiai turnéra. A közös zenénk elemei mélyen visszanyúlnak a gyökerekig, így jócskán tartalmaznak népzenei elemeket is.

– Ha a titulus nem is tetszik, mégis világsztár vagy. Ezt mutatja a Top 10-es lista. Gyakran játszol világhírességek társaságában. Kikre emlékszel a legszívesebben?

– Nagyon hosszú lenne a névsor. Így hirtelen, Randy Brecker, Al Foster, Trilok Gurtu neve jut eszembe, de nem szeretnék megfeledkezni Toto Blankérõl, akinek talán az egész külföldi pályafutásomat köszönhetem.

– Németországban, ahol az utóbbi idõben élsz, milyen a nemzetközi jazzélet?

– Változatos és nagyon színvonalas. Meglepõ módon sokan jönnek át Amerikából zenélni. Igaz, ez a zenészinvázió kölcsönös.

– Emlékezzünk meg a kezdetekrõl, milyen volt a beilleszkedés?

– A ’70-es években még nagyon fiatalok voltunk és valószínûleg tehetségesek. Az idõsebb generáció nagyon örült nekünk, kedvezõ volt a fogadtatás. Elsõsorban Pege Aladár és Kõszegi Imre nevét említeném. Emlékszem, végtelenül örültünk minden meghívásnak.

– Ma este egy utánad, utánatok jövõ generációnak biztosítasz lehetõséget. Õk is megvívták már a maguk harcát, ismertek, sikeresek lettek. Milyen érzés velük muzsikálni?

– Nagyon jó. Egyébként, ha a lakosság arányát nézzük, százalékosan itt van a legtöbb tehetséges muzsikus. A beilleszkedésüket illetõen nem bocsátkoznék jóslásokba, de egyre több tehetséges fiatal van. A közönség száma meg sajnos érezhetõen csökken.

– Harc és küzdelem az élet. Aki topon van, mennyire elfoglalt, milyen gyakoriak a fellépések, próbák?

– Ha az ember különbözõ stílusokra nyitott és próbálja azokat játszani, ráadásul párhuzamosan, akkor nagyon felkészültnek kell lennie. Nem csak a próbák a lényegesek, hanem az fontos, hogy az ember különbözõ stílusú zenéket ismerjen meg. A zenei benyomások megszerzése is sok idõbe telik. A fellépések napirenden vannak, hiszen a Frankfurti Rádió szinte mindennapi elfoglaltságot jelent. Igaz, ezek az alkalmak többnyire a próba szintjén mennek, de szinte minden második napra esik egy-egy koncert.

– Többször léptél fel városunkban, hogy érzed itt magad?

– Az ország egyik legjelentõsebb jazzfesztiváljáról van szó. Kicsit félek a tervezett akusztikus jazz fogadtatásától. Remélem a közönség vevõ lesz rá. Ide mindig szívesen jövök!

Czene Csaba