A magyar állam idén ünnepli alapításának 1009. évfordulóját. Ez nagyon szép „teljesítménynek” számít ma Európában, de akár az egész világon; nem sok országot találunk, amelyik hasonló eredménnyel büszkélkedhet.
Mégis úgy látszik, hogy veszély fenyegeti országunkat. Kívülrõl, vagy belülrõl? Bizonyára mindkét irányból, de úgy tûnik, hogy több bajt okozunk saját magunknak, mint amennyit mások nekünk. Mi segíthetne a változásban? Az alábbiakban olyan szempontokat igyekeztem összegyûjteni, amelyek politikai pártállástól függetlenül mindenki számára fontosak lehetnek.
Építeni és megõrizni – ahelyett, hogy rombolnánk, és veszni hagynánk értékeinket. Mintha tíz-húsz év alatt nagyon sok minden szétesett volna, olyan dolgok, amelyeket elõdeink évszázados munkával teremtettek meg. Hova lett a magyar mezõgazdaság, hova lett a magyar oktatás, az egészségügy, a közbiztonság…? Vagy talán inkább magunkon kellene kezdeni a sort: bizonyára mindenki sok olyan értéket találhat a saját életében, ami nemrég semmisült meg. Hova lettek a régi jó beszélgetések a barátokkal, hova lettek a kirándulások, a sport…? Vigyázzunk életünk értékeire – ami még megmaradt! Sõt, próbáljunk újakat teremteni – ahelyett, hogy mások ellen küzdenénk! Milyen jó lenne, ha valamiért és nem valami ellen tudnánk élni! Mert ránk, magyarokra gyakran sajnos az utóbbi jellemzõ. Jó lenne végre kilépni ebbõl.

 Átlátható viszonyokat teremteni – káosz helyett. Mintha lassan megsemmisülne a rend, ami néhány évtizede, évszázada még megvolt a társadalmunkban. Régen, ha problémánk volt, tudtuk, hogy kihez kell fordulni, átláttuk, hogy milyen keretek, intézmények között élünk. Ma csak kapkodjuk a fejünket, nem tudjuk követni a világ változásait. De talán jó feltenni magunknak a kérdést, hogy mi mit teszünk a rendért. Rendben tartjuk-e a saját életünket, egészen a legapróbb dolgokig? Nagyon jó, ha azt akarjuk, hogy (jó értelemben) rend legyen az országban, de ez ott kezdõdik, hogy rend legyen a szobánkban (akár egészen konkrétan is). Rend, az emberi kapcsolatainkban, az idõbeosztásunkban, a fejünkben. Mennyire engedjük, hogy a világ káosza behatoljon az életünkbe? (Mit nézünk, olvasunk, vásárolunk?)
Megtalálni az értéket a különbségekben – ahelyett, hogy azok elválasztanának minket. Mi, magyarok, szerencsére nagyon sokfélék vagyunk, és ezért itt élni – bizony nem unalmas! De sajnos nehezen kezeljük ezt a sokféleséget, általában bosszankodunk miatta, nemhogy még értékelnénk is. Pedig örülhetnénk, hogy kétféle nemû, sokféle életkorú, gondolkodásmódú, életvitelû stb. ember él az országban. Persze nem kell elfogadnunk, ha a rosszat különbözõségnek nevezik, de jó lenne, ha elég szerények lennék ahhoz, hogy tanuljunk pl. az idõsebbektõl/fiatalabbaktól, a konzervatívoktól/liberálisoktól, a nõktõl/férfiaktól, a horvátoktól/szlovákoktól/cigányoktól/zsidóktól, a városiaktól/falusiaktól stb. (mindenki kiválaszthatja a „másik” tábor képviselõit, akikkel nem szokott szóbaállni). Nagyon sokat gazdagodunk, ha olyan emberekkel beszélgetünk, akik különböznek tõlünk. Pont azért, mert olyan gondolataik lehetnek, amelyek nekünk sosem jutottak volna eszünkbe.
Türelmesen várni – kétségbeesés helyett. Hajlamosak vagyunk arra, hogy „azonnal” akarjuk a dolgokat. Látjuk a problémákat, amelyek között élünk (hiszen mi, magyarok, okos nép vagyunk!), és idegesít bennünket, hogy miért nem változik rögtön a helyzet. Nehéz belegondolnunk abba, hogy nagyon sok nehézséget, sérülést szenvedtünk el (és okoztunk magunknak) az elmúlt évtizedek, évszázadok alatt, és ezek rendezõdéséhez nagyon sok idõ kell. Talán mi nem is fogjuk megérni ezt. De mindig megvan a lehetõségünk, hogy munkálkodjunk közösségünk, városunk, hazánk jobblétén. Ha hívõk vagyunk, segíthet ebben, hogy tudjuk, Isten a történelem ura, és õ évszázadokban gondolkodik, nem pedig hónapokban, pláne négyéves ciklusokban…
Miért pont most írtam le mindezt? Azért, mert úgy gondolom, hogy Szent István, aki lassan ezer éve halt meg, nagyon jó példát nyújtott nekünk mindezeken a területeken. Õ nem rombolt, hanem épített: megszervezte az ország közigazgatását, épületeket emeltetett, törvényeket adott. Mindezekkel sikerült rendet tennie az addig átláthatatlan viszonyok között élõ magyarság életében. Nagyra értékelte az emberek között lévõ különbségeket, amikor az Intelmekben arra tanított, hogy becsüljük és fogadjuk be az idegeneket. Türelmes volt, hiszen tudta, hogy sok idõ kell a magyar népnek, amíg meg tudja változtatni életformáját, gondolkodásmódját, és be tud illeszkedni a keresztény Európába.
Mindezeket persze nem vitte túlzásba. Föllépett pl. a pogányság ellen, mert azt egyértelmûen károsnak tartotta országa számára. Tehát nem õrzött meg mindent, és nem tolerált minden különbséget. De ha pusztán ennyit tett volna, és nem épített volna, akkor nem vált volna azzá, akivé lett: ezeréves államunkat megalapító uralkodóvá.

Böszörményi Géza