Tisztelt Szerkesztõség!

Kérem szíveskedjenek nyílt levelem megjelentetni, ha van rá lehetõség.

Köszönettel és tisztelettel: Lélek Sándorné, Nagykanizsa Ady Endre u. 48. szám

Nyílt levél

Dr. Gõgös Péter, mb. orvosigazgató részére
Kanizsai Dorottya Kórház, Nagykanizsa, Szekeres u. 2-8

Tisztelt Igazgató úr!

Önt ma felkerestem, segítséget szerettem volna kérni az alábbi problémámra. Legnagyobb megdöbbenésemre elutasított, olyan indokokkal, melyet nem csak mint orvostól, de mint embertõl is méltánytalannak tartok.
Elmondtam Önnek, hogy mellékvesevelõ-daganatom van, amely a mûtét után kiújult. Ennek szövõdményeként baloldali bénulásom volt, amelybõl maradvány tünetekkel részlegesen épültem fel. A betegségem akut életveszélyes krízisekkel jár. Mint közöltem, saját forrásból beszerzett – önmagam által beadott – injekciókkal sikerült eddig kordában tartanom a kríziseket.
Kérésem a következõ volt: Krízis után, vagy rosszullét esetén ne kelljen kivárnom hónapokat az elõjegyzési várólistán – tekintettel a betegség életveszélyt okozó tüneteire –, valamint az idõben végzett laboratóriumi lehetõségek érdekében, hanem jelentkezhessek szakrendelésen, soron kívül.
Állapotomban rosszabbodáskor a legkisebb tünet esetén is azonnal hormon vizsgálatokra lenne szükség az állapotfelméréshez. Fals eredmény születhet nem megfelelõ idõben történõ anyagvétel (vérvétel, gyûjtött vizelet) esetén. Tünetmentes idõszak más eredményt produkálhat.
Ennek lehetõségét Ön kizárta, hivatkozott arra, hogy a világban ez így mûködik, amerikai típusú ellátás van, ott is kivárnak a betegek. Talán megérti, ha engem egyáltalán nem érdekel, hogy milyen az amerikai betegek ellátása. Én itt élek, magyar ápolónõi nyugdíjból, és még élni szeretnék, nem amerikai módra…

A betegséget Ön is sürgõsségi státuszba sorolta, vázolta, hogy modern sürgõsségi ellátó osztály mûködik, óriási pályázati pénzt nyertek, fejlesztik, majd ott ellátnak, vért is vesznek.

Fõorvos úr!
Ugye maga sem gondolja komolyan, hogy egy rezidens ügyeletes vagy egy nõgyógyász, sebész, netán bõrgyógyász olyan hormonvizsgálatokat kér ügyeletben, amelyet a kórházban nem végeznek.
Azt is tudja, (tudja?) hogy ebbõl a betegségbõl adódóan egyes vizsgálatokat kizárólag endokrin szakorvos, illetve osztály kérhet, végezhet, végeztethet, vagy küldhet tovább.

Ezen kívül, miért ajánlja nekem mindenáron a sürgõsségi osztályt, kötelezõ nekem kivárnom, amíg bénultan, vagy eszméletlen állapotban a sürgõsségi osztályra visznek? Itt nem csorbul az élethez való jogom?

Még annyit megjegyzek, bár mondtam is Önnek, évekig dolgoztam központi ambulancián abban az idõben, amikor még számított a beteg, és elmondtam Önnek, már akkor sem volt jó tapasztalatom, ami a „központosított” szakmaiságot illeti.

Most pedig ide is leírom, amit közöltem. A mai beszélgetésünk végeredményét passzív eutanázia közeli állapotnak tartom.

Óvtak, ne írjam meg a nyílt levelem, mert nincs más választásom, probléma esetén az Önök vezette kórházba kerülök. Mégis megteszem, mert szerencsére, egyelõre nem a hasonló gondolkodású orvosok vannak többségben, így maradt még esélyem…

Úgy tudom Ön nõgyógyász. Valószínûleg a praxisa alatt nem találkozott Phaeocromocytomás beteggel, mert ha találkozott volna, akkor tudná, hogy az adrenalin és noradrenalin kiáramlása által mérhetetlen magas vérnyomás kiugrásos krízisek lehetnek. Errõl megkérdezheti a volt fõigazgató urat, Dr. Szabó Csabát, aki felfedezte a betegségemet. Intenzív osztályos munkaidõm után, osztályátadó írásakor jelentkezett az elsõ krízisem, ahol mérhetetlen magas volt a kiugrás. Egyébként a vérnyomásmérõ 300-ig mért volna…

Évtizedek óta lelkiismeretes orvosoknak (cardiológia, neurológia, szegedi endokrinológia) köszönhetem, hogy figyelmükkel, gondozásukkal, élhetem a mindennapjaimat.

Nincs idõ, fõorvos úr, állapotrosszabbodás esetén hónapokat várni, és egészségügyi szakdolgozóként letöltött munkám után a nyugdíjamból pedig nem telik magánrendelõben soronkívüliséget venni, nem tudom az életemet megfizetni! Tetszik érteni?! Ezért kerestem meg Önt.

Mert köztudott, magánrendelésen nincs várólista.

Van osztály a kórházban, ahol a bénulásomból talpra állítottak, rendszeresen gondoznak, infúziós kúrákat kapok, hogy önmagam ellátására képes életet élhessek, ahol azzal kapom a kezembe a zárójelentésemet, hogy bizonyos idõ múlva kontroll, de ha bármilyen probléma van, haladéktalanul jelentkezzek. Ott a beteg a fontos, esküjükhöz hû orvosok szolgálnak! Ameddig engedik õket…

Egy a gond, fõorvos úr! Hogy nekik nincs lehetõségük azokat a vizsgálatokat elvégeztetni, melyek az alapbetegségem karbantartásához szükségeltetnek, õk már csak annak szövõdményeit gyógyítják.

Érdekes, hogy Ön arra sem volt kíváncsi, jelenleg van-e panaszom, milyen szövõdményekkel jár/járt a betegségem. Látva az érdektelenségét, eszembe sem jutott a nálam lévõ zárójelentéseket elõvenni, vagy elmondani, azért kényszerültem Önhöz, mert a jövõben nem áll módomban mások jóindulata árán beszerezni az injekciót. Magyarországon már nincs forgalomban, így különösen veszélyeztetett helyzetbe kerültem.

Szomorúan tapasztaltam, hogy abban a kórházban, ahol a szolgálatomat teljesítettem kiváló orvosok között, akikre büszke voltam, ma egy amerikai rendszerû ellátórendszer mûködik, és ehhez Önök asszisztálnak.
Talán, ha egyszer a kezébe kerül a karácsonykor megjelent könyvem, elolvashatja, hogy valamikor nem csak a tüneteket kezelték ebben a kórházban, ahol most Ön vezetõ, hanem a beteg lelkét is, az volt a csodás gyógyulások titka…

Mivel kíváncsi vagyok a szakmai véleményekre, ezért az Önhöz írt nyílt levelet, több helyre is eljuttatom, megnyugtató választ remélve.

Mellékletben az utolsó zárójelentésem csatolom, melyben az anamnézis és a mûtéteim is jól követhetõek.

Tisztelettel: Lélek Sándorné
Nagykanizsa Ady Endre u. 48 szám.

Nagykanizsa, 2009. augusztus 17.