Az elmúlt tanévben gyakran találkoztunk különbözõ kiállításokon Lovkóné Kiss Kármen mûvésztanárral. Hol alkotóként, a saját munkáiból nyílt kiállításon, vagy éppen õ nyitotta meg másokét. A Tornyiszentmiklóson élõ tanárnõvel, a Rozgonyi iskola legutóbbi rajztanárával, az útkeresés állomásairól beszélgettünk, mely a gyermekkori rajzolgatástól a ruhatervezésen át a mai napig vezetett.

– Iskolásként elõször a ruhatervezés kezdett érdekelni. Varrni és tervezni kezdtem. Aztán nagy fordulat következett. Gimnazista voltam, amikor az MTV 1, Kiskunhalason, akkori városomban forgatott. Különféle zakókat kellett terveznem, amibõl a stáb kiválasztott egyet a mûsorvezetõ: Geszti Péter számára. Azt hiszem, ez az esemény nagyot lendített a késõbbi útkeresésben. Egyre többet terveztem szalonoknak Kiskunhalason, Baján, Budapesten, de magánszemélyeknek is.

– Közben képezte magát, egyetemre járt.

– Családom mellett végeztem el a mûvészeti egyetemet, ahol természetesen a vizuális nevelõtanár szak mellett a textil szakirányt választottam. Ezt megelõzõen Baján tanultam, ahol tanítói, majd a Kaposvári Egyetemen rajztanári diplomát szereztem. Továbbra is érdekeltek a különféle anyagok, és R. Fürtös Ilona keze alatt kezdtem el kombinálni õket. Üvegtéglába varázsoltam a kelméket, ez lett az egyik diplomamunkám. Szakdolgozatomban a hetési szõttesek nyomán a „Vászonba írt népköltészet”-rõl írtam értekezést. Szerencsés vagyok, hogy a Lenti Városi Mûvelõdési Központ sikeres pályázatának „Textilvarázs” címû foglalkozásait vezethettem, több más tehetséggondozó foglalkozással együtt. Több éve van arra lehetõségem, hogy az általános és középiskolás korosztályt is „megmérgezzem” ezzel a rajongással, illetve azzal a másfajta látásmóddal, amit a vizuális nevelés takar. Sokan tudják rólam, egyedi stílusú dolgokat festek, készítek, de kevesen vannak, akik tudják, hogy azért lettem tanár, mert ezeket az ismereteket valóban szeretném továbbadni. Szüleimtõl tanultam azt a látásmódot, ami arra tanít, hogy bármit is csinálok, azt maximálisan tegyem. A gyerekek, a szülõk, a kollégák pozitív visszajelzései mind engem igazolnak. Sajnos, a mai munkaerõpiac még mindig az ismerõsi ajánlásokra, a szükséghelyzetre és nem a szakmai tudásra alapoz. Ezért van az, hogy évek óta ingázok a települések intézményei között, volt, hogy egy héten nyolc helyre mentem, ebben az óvodától a felnõtt oktatásig minden benne volt. Így az évek alatt mindenki Kármen nénije lettem, de nagyon elfáradtam. Persze jó lenne már egy helyen megállapodni, és végigvinni a tanulók vizuális nevelését az alsó tagozattól a szakközépiskola vagy a gimnázium végéig. Így volna értelme az oktatásnak, és annak is, amiért ezt az utat választottam.

– Mit takar a módszer, amiben más egy ön által tartott rajzóra?

- A mûvészeti foglalkozásoknak mindig rejtett terápiás jellege van. Nálam a nagyobbak már tudják, amikor célzottan „megjobbagyféltekézem” õket. Ezt a módszert sokan elsajátították, sajnos kevés ember alkalmazza pedagógiai alapokra építve. Büszkén mondhatom, hogy Magyarországon elõször én dolgoztam ki középiskolásokra adaptálva ennek alapjait, ez „Jó gyakorlatként” hivatalosan is rögzítésre került az oktatási rendszerben. De gyakran végzek egyéni, differenciált fejlesztést is. Számomra a tanítás során a közösségépítés is fontos, de az is, hogy megtanulják, nem attól lesznek jók vagy rosszak, mert követik a másikat. Tanuljanak meg a saját útjukon járni, környezettudatosan élni, tisztelni a másikat, elfogadni, hogy vannak korlátaik, erõsíteni magukban a jót. Ha ezt sikerül elérnünk, már nem egy újabb „TÁMOP” –, vagy akár más pályázatról beszélünk…

- Távolabbi tervek, alkotás…

- A tanítás és az állandó ingázás mellett csak a szünidõben jut idõ az alkotó munkára, ilyenkor kapcsolódok be a mûvésztelepek közösségeibe. Vállajon (Szabolcsban) alapító tagja vagyok a telepnek, ide minden augusztusban visszavárnak. A tulajdonos idén júniusban, Köblényben (Pécs mellett) is elindított egy közösséget nemzetközi vonalon, idén erre a mûvésztelepre látogattam el. Körülbelül öt állandó tagunk van, ehhez csatlakozik még több mûvész minden évben. A környezet, a lakóhelyünk, a vendéglátás mind biztosítja az elmélyült alkotást, cserébe csak egy képet kell otthagynunk a kiállítás végén. A festmények utóélete gyakran még otthon is folytatódik, én például mindig le is fotózom a látványt, mert sokszor nincs lehetõség ott helyben befejezni a képet. A grafikus alkotásoknál más a helyzet, azt komoly tervezõ munka elõzi meg. A rám jellemzõ, mások szerint „Kármenes” stílusban dolgozok, vegyes technikát alkalmazok ezeknél a képeknél, melyekre Szûcs Károly mûvészettörténész évekkel ezelõtt tett stílusbeli meghatározást: „Szecesszióvég és korai mitológ klasszicizmus”. Egy mûvész tevékenysége jó, ha sokirányú, ezért nyúlok idõnként, ha lehetõségem adódik rá, az illusztrációkészítéshez. Nemrég Szabadi Tibor vitéz társam fordításában megjelent könyv munkálataiban mûködtem közre. A vitézi tevékenységemben is pedagógiai, mûvészeti vonalon tevékenykedek, megpróbálom ezt az örökölt tisztséget méltóképpen jó dolgokban kiteljesíteni. A nyár nagy része most is, mint minden évben a munkahelykereséssel telik, remélem, egyszer majd én is azt mondhatom, hogy megérkeztem, én vagyok az iskola mûvésztanára…

Bakonyi Erzsébet