Ki tart fel engem harczra indulót?” William Shakespeare: III. Richárd (fordította: Szigligeti Ede)

„Mert kérem szépen az úgy történt, hogy az Úr 2006. esztendejében a kedvezõ csillagállásnak, no meg a szövetségesek hathatós támogatásának köszönhetõen, kanizsai polgármester lett e néven a IV. István, a Marton, akit az annalesek csak mint »Sízsákost« emlegetnek. Sejtelmesen csengõ mellékneve összefügg a ténnyel, hogy hivatalát a kezdetektõl fogva valamiféle zászlósúri méltóságnak gondolá, és egy ízben a kincstár egyébként meglehetõsen szûkös forrásait egy sízsákkal és napfénytetõvel felszerelt luxusbatárra kívánta fordíttatni, mondván, õ már agg, és kedvére való volna a kényelem. Ami ezt megelõzõen az ügyben történt, az már valóban a jó öreg lándzsarázó tollára kívánkozna, és mivel lehetetlenre nem vállalkozhatunk, e helyütt rögvest átadjuk a pennát a testvéri 21. évszázadnak.”

Zsáknyi ambíció
Elõször arról, miért is ragadtam tollat ebben a látszólag nem – bár valójában nagyon is, mi az hogy! – országos érdekû ügyben. Nagykanizsai születésûként jól ismerem az ottani közállapotokat, és rendkívüli módon zavart, hogy az egyébként attól alapjaiban különbözõ ügyekkel – például a vácival – próbálják összemosni a kanizsai esetet. A dél-zalai városban annyi történt, hogy egy rossz személyi döntés következtében egy olyan, egyébként korábban rengeteg pártot megjárt ember ejtõernyõzött a polgármesteri székbe, akivel senki nem képes együtt dolgozni. Kivétel a helyi szocialisták és egy-két Geréb, de errõl majd késõbb. A hivatalba lépés után nem sokkal, kiderült, hogy a saját bevallása szerint síelni nem tudó, ám a sízsákot kultiváló városvezetõnek egészen sajátos felfogása van az önkormányzatiságról, és a se nem túl demokratikus, se nem túl hatékony egyszemélyi önkormányzásban hisz. Felfogásával sokan nem értettek egyet, ami óhatatlanul feszültségeket szült. A polgármesteri ambíciókkal és tervekkel egyet nem értõk gyorsan célkeresztbe kerültek, egyeseket állítólag nemtelen eszközökkel próbáltak rávenni a „sízsákos” támogatására, mások pedig állandó támadásoknak, leváltási és visszahívási kísérleteknek váltak alanyaivá.
Torkán akadt a falat
A polgármester idõvel arra a konklúzióra jutott, hogy „nemes”, ám a többiek számára kissé homályos céljai elõtt egyetlen jelentõs akadály tornyosul: a helyi Fidesz és annak közgyûlési frakciója. A korábban versenyszerûen sakkozó Marton szent háborút indított a frakció és a helyi választókerületi elnök ellen – utóbbi nem mellesleg a város alpolgármestere és országgyûlési képviselõ is egyben. Érdekes, hogy a kényelemszeretõ városvezetõ (a pekingi olimpia idején például tévét szereltetett irodájába, hogy a játékokat figyelemmel kísérhesse munka közben is) abban a Fidesz-csoportban fedezte fel ellenségét, amelynek jelölése kellett ahhoz, hogy õ egyáltalán polgármester lehessen Nagykanizsán. Többfrontos háborút indítva, akit lehetett, kirúgott, elüldözött, leváltott, ám a már említett alpolgármester túl nagy falatnak bizonyult, megakadt a torkán. Elsõ lépésként lépten-nyomon ócsárolta (legutóbb éppen Szabó Zoltán tartott ez ügyben országos sajtótájékoztatót, aki alighanem valamiféle szakértõ lehet, hiszen a jelenleg korrupciós ügyek miatt elõzetesben lévõ Hunvald György elõdje az erzsébetvárosi polgármesteri székben), majd miután ezzel nem ért el sikert, egyetlen tollvonással visszavonta minden hatáskörét. Eztán – ördögi logika! – közölte, az alpolgármester nem dolgozik semmit, így nincs is rá semmi szükség. Ugye milyen bájos circulus vitiosus? Természetesen az alpolgármester a hatáskörei megvonása ellenére is ellátta hivatalát, ám a meglepõen sokat külföldön tartózkodó „sízsákos” újból támadásba lendült: levelet írt helyettesének, ebben követelte, hogy az alpolgármester költözzön ki az irodájából, és a kulcsot adja le a portán, felõle aztán fel is út, le is út, dixi! Ám az alpolgármester válaszul kijelentette: márpedig õt nem lehet számûzni a hivatalból, nem a polgármester kegyébõl lett alpolgármester, és nyomatékul a sajtó képviselõi jelenlétében lepecsételtette irodájának bejáratát. A polgármester azonban lakatossal indult rohamra, és a miheztartás végett lecseréltette a zárat az ajtón.
Semmi sem drága…
Persze nem a magányos ámokfutó esetével van dolgunk, ugyanis akadnak a „sízsákos” politikájának támogatói is. Egyrészt a teljes helyi MSZP-frakció, amelynek tagjaival meglehetõsen bensõséges viszonyt ápol, egyikük például kedvelt társasága a zalaegerszegi futballcsapat mérkõzésein. Az egyébként még 2006. elõtt csoportokra szakadt szocialistákon nem kell csodálkozni, a sízsákspecialistához hasonlóan õk is szeretik a kényelmet és a biztonságot, van köztük, akinek a cége korábban súlyos milliókért takarított a helyi vízmûnél. Az ügy pikantériája egyébként: ez a baloldali képviselõ ugyanebben az idõben a vízmû felügyelõbizottsági tagja is volt. Ügyes, nem? A tényeket ismerve, nem meglepõ, hogy a helyi szocialistáknak semmi sem drága azért, hogy valamilyen úton-módon visszakapaszkodjanak a hatalomba, és ezért még Marton Istvánnal is hajlandók együttmûködni.
A sportbolond városvezetõ sikeres munkájának eredményeként a kanizsai Fidesz-frakcióból idõközben kilépett két képviselõ, akik nem csatlakoztak ugyan sehova, de rendre együtt szavaznak a szocialistákkal és a polgármesterrel. Ráadásul, hogy az ügy még szövevényesebb legyen, a két kilépett képviselõ és a polgármester állítólag meghitt viszonyt ápol a kanizsai Jobbik alapszervezettel. Nem állítom, hogy az „összenõ, ami összetartozik” egyik speciális formájával állunk szemben, de azért az mégiscsak furcsa, hogy az az MSZP, amely országos szinten kígyót-békát kiabál a Jobbikra, kanizsai szinten nem feltétlenül utasítja el a jobboldali radikalizmust. Hogy miért? A kérdés megválaszolása a kedves olvasó alábecsülése lenne.
A lényeg az, hogy a kanizsai eset intõ példa kell legyen a következõ, nemzeti elkötelezettségû kormány számára. Sokan vannak ugyanis e hazában, akik III. Richárd szellemiségében politizálnak, azaz: „Országomat egy lóért!”
A szóbeszéd szerint egyébként a korábban versenyszerûen sakkozó Marton István egy sakkparti alkalmával véletlenül két vezérrel rohamozott.
Tóth Norbert, Magyar Hírlap