Mindenszentek ünnepét elõször a keleti egyházak ülték meg, már a IV. század végén. A helyi szokásoknak megfelelõen azonban nem ugyanazon a napon kérték valamennyi szent közbenjárását, hanem az év különbözõ napjain: Szíriában például május 13-án, Antiokhiában a pünkösd utáni elsõ vasárnapon, a koptoknál pedig október 23-án. Nyugaton ez az ünnep egy templomszenteléshez kötõdik: 609. május 13-án ekkor szentelte fel IV. Bonifác pápa a Szûzanya, a Mindenszentek Királynõje és az összes vértanú tiszteletére a római Pantheont.

Ezt az épületet – amely többszöri átépítés után ma is áll – eredetileg a Julius nemzetség mitológiai õseinek tiszteletére építtette Kr. e. 27-ben Marcus Vipsanius Agrippa konzul, Augustus császár veje. IV. Bonifác pápának Phokasz császár ajándékozta ezt a monumentális, kör alakú épületet, amely tehát eredetileg pogány templom volt. A szentelés elõtti napon itt helyezték el a katakombákból a városba ünnepélyesen beszállított számtalan vértanúereklyét, hogy biztonságba helyezzék és tiszteletben részesíthessék õket. III. Gergely pápa (731–741) „a Szent Szûz, minden apostol, vértanú, hitvalló s a földkerekségen elhunyt minden tökéletes igaz ember” emléknapjává tette. November 1-re IV. Gergely helyezte át Mindenszentek ünnepét, valószínûleg azért, mert a Rómába érkezõ számtalan zarándokot a termés betakarítása utáni idõszakban könnyebb volt élelemmel ellátni.

Mindenszentek fõünnepének estéje már a Halottak napjának elõestéje. November 2-án a földön küzdõ egyház emlékezik meg ünnepélyes körülmények között a tisztítótûzben szenvedõ lelkekrõl. A katolikus egyházban nem az ókorban, hanem csak az I. évezred végén öltött liturgikus formát a halottakról való megemlékezés. 998-ban, a franciaországi Cluny bencés apátságának feje, Szent Odilo kezdeményezte, hogy a Mindenszentek ünnepét követõ napon emlékezzenek meg az összes megholtról is. A XI. századtól kezdve ezt a szokást a bencések egyre több helyen elterjesztették Európában. Rómában a XIV. századtól fogva tartják meg ezt az ünnepet.

Õsi keresztény hagyomány, hogy az egyház tagjainak három csoportját szokás megkülönböztetni. A földön él a „küzdõ egyház”, a tisztítótûzben van a „szenvedõ egyház”, és a mennyekben pedig az Isten színe látásának örvendezõ „megdicsõült egyház”. Azzal, hogy a két emléknap egymás mellé került, a liturgia a földi idõ dimenziójában is megjeleníti az egyház tagjainak a halálon is átlépõ egységét, összetartozását és szolidaritását, amelyet a hitvallás szövege régi magyar nyelven „a szentek egyességének” nevez. A küzdõ, vagyis a földi egyház tagjai kérik a „megdicsõült egyház” tagjainak, vagyis a szenteknek a közbenjárását Mindenszentek ünnepén. Másnap, Halottak napján pedig a „szenvedõ egyház” tagjaiért imádkoznak a keresztények. Az egyháznak a liturgiában is megjelenített tanítása szerint a halottainkról való gondoskodásnak szép példája és legalkalmasabb módja a szeretteinkért végzett imádság és a szentek közbenjárásának kérése önmagunkért és az elhunytakért.

A magyar nép életében, a hivatalos egyházi liturgia mellett és azt kiegészítve számtalan szokás formájában volt jelen a hallottakról és az élõkrõl való gondoskodás igénye, és ez a két törekvés sokszor össze is kapcsolódott, ezzel is bemutatva az egyház egységét. Régen a temetés elõtti szentmise végeztével gyakran osztottak ajándékokat a gyászoló család tagjai a jelen levõ szegényeknek, imádságot kérve tõlük az elhunytért. A Halottak napjával kapcsolatos néphagyomány és hiedelemvilág gazdagságáról számolnak be a néprajz kutatói. A Magyar Katolikus Lexikonban olvasható népi szokások közül meglepõen sok adat kapcsolódik Zalához. Pórszombat, Mikefa, Vadamos, Zalaszentbalázs, Pölöskefõ, Miklósfa, Kacorlak, Keszthely neve olvasható azok között a magyarországi és erdélyi települések között, ahol sajátos népi szokások éltek az elmúlt évszázadokban.

A falusi életforma hanyatlásával a népi hagyományok gazdag világa napjainkban szinte már eltûnt. Egyre általánosabb szokássá vált viszont a XIX. század második felétõl, hogy friss virágot, koszorút helyeznek a sírokra, és gyertyát gyújtanak rajtuk. A messzire költözött családtagok visszatérnek szüleik, szeretteik sírjához, és felkeresik a településen élõ rokonaikat is. Sajnos, gyakran azt látjuk, hogy sokan inkább csak a külsõségekre figyelnek, kegyeletük szinte csak a sírok feldíszítésére korlátozódik. Mindenszentek ünnepének és a halottakról való megemlékezésnek a keresztény tartalmát sokan nem ismerik. Még szomorúbb látni, hogy sokan a temetõkben sincsenek tisztában a legalapvetõbb viselkedési szabályokkal, a kegyeletes megemlékezés megfelelõ formáival.

Úgy vélem, hogy az iskolai nevelésnek a szerepét – éppen azért, mert a felnõttek gyakran nem tudnak mit kezdeni az élet és halál nagy kérdéseivel – a keresztény életnek ezen a területén is igen fontos lenne megerõsíteni. Helytelen lenne a gyerekeket és a fiatalokat távol tartanunk az élet szomorú eseményeitõl arra hivatkozva, hogy meg akarjuk õket óvni a lelki megrázkódtatásoktól. A lélektan szakemberei is hangsúlyozzák, hogy hozzátartozóink elvesztése után az ún. gyászmunkát mindnyájunknak el kell végeznünk, éppen azért, hogy az élet egészséges mederben folyhasson tovább.

Befejezésül egy szép és megrendítõ személyes emlékemet is szeretném felidézni, amely a nagykanizsai piarista sírbolthoz kapcsolódik, noha nem Mindenszentek ünnepéhez, hanem egy régi temetéshez kötõdik. Rendtársam, Dr. Iván János hosszú ideig volt egyházi szolgálatban Nagykanizsán. A piarista iskola felszámolása után évtizedekig csak kántorként dolgozhatott, és igen nehéz körülmények között kellett élnie abban a városban, amelynek ifjúságát gimnáziumi tanárként korábban nagy szaktudással oktatta és lelkiismeretesen nevelte. Idõs korára a budapesti rendházba költözött, és ott halt meg 1992 augusztusában. Házfõnöke arra kért meg, hogy én végezzem el a temetésével kapcsolatos teendõket, mert Iván tanár úrnak az volt a végakarata, hogy a nagykanizsai piarista sírboltban kapjon végsõ nyughelyet. A temetésre az iskolaév kezdete elõtt néhány nappal került sor. Sok-sok nehézség legyõzése után a nagykanizsai piarista iskola mindössze 17 elsõs kisdiákkal indulhatott abban a tanévben. Sok gyerek volt ott a temetésen, rövid verseket, imádságokat mondtak. Együtt imádkoztunk azért a piaristáért, akinek a kitartása, hõsiessége is tette lehetõvé, hogy a kanizsai piarista iskola ne haljon el örökre, hanem a jövõben is százszoros termést hozzon.

A városunkban felnövekedett szerzõ volt a rend nagykanizsai iskolájának az újraindulás utáni elsõ piarista igazgatója, jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Fõiskolának idén a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett tanára.