Egy konszenzust keresõ közös nyilatkozatot olvastam a Kanizsa múlt heti számában, közben a Parlament Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága elnökének alábbi szavai gondolkoztattak el.

„A gyûlöletet, azt el kell magunktól távoztatni, hogy ilyen károlyigáspáros nyelven mondjam. Azért, mert a gyûlölet minket tesz tönkre, az megöl minket, az a méreg, amely minket öl. De a nemes haragot föl kell ébreszteni. Mindazzal szemben, ami a kommunizmus öröksége. Mert ez a neoliberális kapitalizmus is a kommunizmus öröksége nálunk, Magyarországon. Mert szerintem két dolgot külön kell választani. Hogy az ember a saját lelkét megpróbálja nemesíteni, és az ember megpróbál szeretetbõl élni, és nem gyûlöletbõl.

A másik pedig az, hogy a bûnt viszont radikálisan kell gyûlölni. Nem a bûnöst kell gyûlölni, hanem a bûnt kell gyûlölni. Mindazt, amit tettek, arra, a tettekre nincs bocsánat. És hogyha annak az embernek majd lesz bocsánat az utolsó napon, mert az Úristen azt mondja, enyém a boszszúállás, majd én megfizetek, az legyen az Úristennek és annak az embernek a dolga. Az a lényeg, hogy megszabadítsam õket azoktól a tettektõl és magunkat annak következményeitõl, amiket õk elkövetettek. A keresztény szeretet nem egy ilyen mindent beborító aranyos, szirupos érzés: szeressük egymást gyerekek, mert minden percért kár! A nyugdíjasklubban kell úgy énekelni, ott helye is van ennek a dolognak. Hanem az kimondja világosan, hogy a bûn utálatos, és aki ártott a közösségnek, azt el kell távolítani abból a helyzetbõl, abból a pozícióból, ahol õ továbbra is ártani tud. Tehát ebben kíméletlenség van. És aztán egyébként, hogy õ kegyelemre szorult emberként – mint ahogy mi is mindnyájan kegyelemre szorult emberek vagyunk – megtalálja-e azt az utat, hogy elnyerje a bûnbocsánatot, az legyen az õ ügye és majd – bocsánat a kicsit talán otromba tréfáért – a börtönlelkészeké, ezt bízzuk rájuk. De nekünk ilyen szempontból nincs engednivalónk. Mondom, az a nagyon fontos, hogy azt a személyre irányuló gyûlöletet, ami bennünk lenne, ami mérgezne, azt ne engedjük, hogy az mozgassa a cselekedeteinket. Hogy egyébként negatív érzéseink vannak velük kapcsolatban? Én azt gondolom, hogy attól nem vagyunk messze, és remélem, hogy leszünk még ilyen helyzetben, hogy rájuk lehet nézni, és tulajdonképpen meg lehet látni bennük azt a nyomorultat, hogy milyen rossz a rossznak az oldalán lenni. Én maximum így tudom magamban fölébreszteni a szánalmat. Nekem is van történelmileg elszámolnivalóm, és szerintem azokat a dolgokat el is kell számolni. De mondom, nagyon fontos, hogy ez igazságtalan gyûlöletre bennünket semmilyen konkrét személy ellen ne vezessen. Mert akkor nekik használunk, akkor õk gyõztek, akik erre építik a politikájukat. Ezért kell ezzel vigyázni, és mondom, senkinek ne legyen félreértése, hogy mi ezzel valami mindent beborító szirupos érzést propagálnánk. Mert ott kõkeménynek és határozottnak kell lenni, ahol bûnrõl van szó, és nem szabad engedni. Egyébként akkor se, ha a sajátunkról.”
Meglehet, ahhoz is hozzásegít, hogy keresztényként hogyan dolgozzuk föl az elmúlt hetek-hónapok (évek-évtizedek) kanizsai (hazai, kelet-európai) történéseit?
Papp János