Megdöbbentõ kiállítás nyílt a Nagykanizsai Polgári Egyesület szervezésében - a Keskenyúton Alapítvány dokumentumaiból - a délvidéki magyarirtásról a városi könyvtárban.

A megnyitón elõadást tartott dr. Bank Barbara történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottság tagja, aki lapunknak a XX. század derekának egyik legvéresebb idõszakáról beszélt.

- Mi motiválta ezt a magyarirtást a '40-es évek közepén? Miért történhetett ez meg?

- A titói, illetve a jugoszláv történetírás magyarázata az volt, hogy mindez reagálás az 1941-42-es „hideg napokra”. Azt hangsúlyozták, kiabálták, hogy ez a bosszú. Viszont a dokumentumok és a különbözõ tervezetek azt mutatják, a Délvidéknek, a Bánátnak és Bácskának az elszlávosítása volt a cél. Ahogy a vérengzés egyik kitervelõje mondta, a háború alkalmas idõszak arra, hogy elszlávosítsák a területet, illetve megtisztítsák a magyaroktól, a németektõl. A háború teljesen más, mint mondjuk a polgári átalakulásnak a folyamata. Ott magyarázkodni kell, a háborúban viszont annyira nem. Nem kérik számon és nem is kérték soha számon õket, sõt Tito marsallt a '60-as években béke-Nobel-díjra is jelölték.

- A magyarok mellett a németeket és a horvátokat is ölték. Tudjuk-e pontosan, hogy a jugoszláv terror mennyi áldozatot követelt?

- Nem. Úgy „dolgoztak”, hogy azt ne lehessen nyomon követni. A kivégzéseknél elõbb gyilkoltak, és utólag kreáltak ítéletet. Ezek egy-kétoldalas ítéletek voltak, stencilezett papírokon, tehát csak a nevet kellett odaírni vagy az életkort, de az ok mindig az volt, hogy a kivégzett háborús bûnös. Késõbb már lefolytatták a pereket, de az elsõ idõszakban, '44-'45-ben, fõleg a katonai közigazgatás bevezetésétõl a megszüntetéséig, a jugoszláv népfelszabadító hadsereg, illetve a megalakuló kormányzat nem kérdezett, hanem végrehajtott, s csak azután következett a dokumentáció.

- A tömeggyilkosságok mellett milyen módszerekkel próbálták a magyarokat eltávolítani a mai Vajdaság területérõl?

- Ez nemcsak a Vajdaságot, hanem egész Délvidéket érintette. A tömeges mészárlások, gyilkolások mellett ott van az eszköztárban az egyenkénti bíróság elé állítás, az agyonverés, amit megint csak nem jegyeztek fel, csupán azt, hogy valaki eltûnt vagy elveszett, s nem került elõ. Halottá csak késõbb nyilvánították a lemészárolt embereket, de ezt a családnak is kellett kérnie. És ott vannak az internálótáborok, kényszermunkatáborok, ahová tömegesen vittek gyerekeket, idõseket, nõket majd késõbb férfiakat is. A körülményeket tekintve ezeket nyugodtan nevezhetjük haláltáboroknak. Ott is nagyon sokan vesztették életüket.

- A nácik a zsidókat sárga csillaggal jelölték meg, itt a magyarokat pedig fehér szalaggal. Lehet-e különbséget tenni a náci és a kommunista terror között, vagy a mozgatórugó ugyanaz?

- Azt gondolom, hogy nem lehet különbséget tenni. Az egyiknek ez a színe, a másiknak az a színe, viszont a mögötte levõ ideológia ugyanaz: embereket irtanak ki, s e tekintetben nincs különbség, nem lehet különbséget tenni. Mind a kettõ rettenetes volt.

- Lehetett olyanokat olvasni, hallani, hogy karóba húzták az embereket, félbe vágták õket vagy élve elégették. Vannak bizonyítékok erre?

- Ezeket nem írták le soha, de voltak olyan személyek, akik túlélték ezeket az eseményeket és késõbb interjúban meséltek a borzalmakról. Akadt olyan, akit elevenen megpatkoltak, például papot, egyházi személyt, utána pedig végighajtották az utcán. Borzasztó kihallgatások voltak, embertelen, középkori módszereket alkalmaztak: például felvágták az ember két oldalát és besózták. Minden volt, olyan is, ami számunkra ma már elképzelhetetlen. És nem mindig azért tették, hogy a kihallgatások során információt szerezzenek, hanem egyszerûen csak mert magyar, német vagy egyházi személyrõl volt szó, akit el kellett tenni láb alól, likvidálni kellett.

- Volt bocsánatkérés?

- A megbékélési folyamat elkezdõdött. Volt már szoboravatás, illetve Csúrogon felavattak egy emlékmûvet; ott a szerb elnök kezet fogott a magyar köztársasági elnökkel, de konkrét bocsánatkérés, el- és beismerés nem volt. Hivatalosan a szerb államfõ megkövette a magyarokat, de úgy érzem, ez még mindig nem az igazi.

Marosi Gábor

----------

- A kiállítást és a hozzá kapcsolódó vetélkedõt azért tartom jelentõsnek, mert nagyon sok fiatal eljött és részt vesz benne. Ez a biztosítéka annak, hogy amikor a kommunizmus áldozatainak emléknapját néhány évtized múlva már a mai idõsek nélkül rendezik, akkor is lesz emlékezõ - hangsúlyozta Papp János, a Nagykanizsai Polgári Egyesület elnökhelyettese.