A piarista Októberi Esték - A határon túli magyarság élete címû elõadássorozat keretében a közelmúltban látogatott Nagykanizsára Duray Miklós szlovákiai (felvidéki) magyar politikus, közíró, hogy mélységében is megismertesse hallgatóságát a szlovák-magyar viszony tágabb összefüggéseivel.

Aligha véletlen, hogy már a bevezetõ is a trianoni békediktátum körülményeivel, politikai kontextusaival foglalkozott, árnyalva a már-már sablonosnak tekinthetõ, bejáratott gondolatokat. Ahogy Duray megvilágításba helyezte a történéseket, azok az alábbiak: az Osztrák-Magyar Monarchia dualista keretein belül mindvégig megfigyelhetõ volt egy cseh, trializmusra való politikai törekvés, mely az elsõ világháború végére kedvezõ helyzetre lelt más vonatkozásban is. Létrejöhetett a Csehszlovák Köztársaság, amely elsõsorban a németek csehekkel szembeni törekvéseit volt hivatott gátolni, s a cseh politika magyarán szólva a szlovákságot így tudta saját érdekeinek megfelelõen „felhasználni”.

Tomás Masaryk, cseh polgári politikus, késõbbi köztársasági elnök, akinek külpolitikáját francia orientáció jellemezte. A XX. század kezdeti éveiben a Monarchián belüli cseh autonómiát követelte, a világháború kitörése után már az önálló cseh állam megteremtésén munkálkodott.

A cseh érdekek tehát abban álltak, hogy a geopolitikai helyzetet a térségben mindjobban meghatározzák, s így minél nagyobb magyar területeket is kihasítsanak a megalakuló Csehszlovákia javára. Ez természetesen embertömegben mérve is jelentõs lépés volt, s ebben a helyzetben igazán egyedi az volt, mutatott rá Duray Miklós, hogy ellentétes a magyar történelemben korábban véghezvitt törekvésekrõl. Hiszen Mátyás idejébõl szintén tudni területnövelõ terjeszkedésrõl – példának okáért - Szilézia felé, ahonnan azonban a magyar állam számára az adók beszedése volt fontos, de korábbról véve példát, Luxemburgi Zsigmond is zálogosított el a lengyel királynak szepesi településeket. Ezekhez képest tehát az 1918 õsze után történtek teljesen más elképzeléseket sugallnak…

Edvard Benes, csehszlovák köztársasági elnök, Masaryk követõje, akinek kezdeményezésére késõbb létrejött Csehszlovákia, a Jugoszláv Királyság, valamint a Román Királyság hármas szövetsége. A német megszállás elõl Angliába emigrált, majd a II. világháború után ismét köztársasági elnök. Nevéhez kötõdnek a felvidéki magyarságot egyebek mellett kollektív háborús bûnösnek tekintõ dekrétumok, melyek a kassai kormányprogram megvalósulást voltak hivatottak segíteni.

Az elõadás után Duray Miklóst ezen túlmenõen kérdeztük a magyar-szlovák viszony történelmi mélységeirõl, s az árnyaltság több mint szembetûnõ:
- A Magyar Királyság területén több nyelvben éltek – fogalmazott-, s ez teljesen normális volt.
- Mi az oka mégis a mai szlovák védekezõ-mechanizmusnak?
- Ez egy mesterségesen kifejlesztett magyar-ellenesség, melynek van egy XIX. századi gyökere, de azt nem a szlovákok, hanem a csehek találták ki. Egy olyan nemzetkoncepcióról volt szó, mely szerint az észak-magyarországi szlávok a cseh nemzetnek a Magyar Királyságon belül élõ nyúlványai.
- És aminek alapján a cseh nyelvnek is a szlovák egyfajta nyelvjárása…
-… pontosabban úgy gondolkodtak a csehek, így például Frantisek Palaczky cseh történetíró, politikus is 1829-ben: érthetetlen az, hogy a szlovákok miért akarnak saját nyelvet, amikor õk csehek… Ez persze részben a cseh koncepcióban egyfajta nemzethatalmi politika volt, más részrõl pedig a szlávság rossz értelmezése, ami szerint a cseh és szlovák egy nép. Változás ebben a gondolkodásban a szlovák Ludovít Stúrral következett be, ehhez társult az 1848-ban bekövetkezett szerencsétlen kimenetelû szlovák-magyar közeledés. A szlovákokat a magyar politikai nemzet részének tekintették a Magyar Királyságon belül, míg példának okáért a horvátokat nem. A szlovákokat nyelvi nemzetnek vették, így érthetetlennek tûnt a magyar elit számára, hogy õk politikai téren is önállóan kívánnak fellépni. Az akkori magyar politikai réteg nem fogta fel, hogy ilyen létezhet, s ez a XIX. század szerencsétlensége, ami továbbkísérte az elkövetkezõ évtizedekben is a két nemzet politizálását.
- Az elsõ világháború végén létezett esetleg olyan szlovák meggyõzõdés, mely Magyarország keretei között képzelte el továbbra is a szlovákokat?
- Akkor már nem. Ez már késõ volt. Talán húsz évvel korábban még megélt volna ilyenfajta elképzelés, de 1918-ban már nem. Akkor már végképp a cseh elképzelések voltak a döntõk, mondhatnám úgy is, a kocka már el volt vetve…

Ludovít Stúr, a szlovák nemzeti mozgalom vezetõje, a szlovák irodalmi nyelv megteremtõje a XIX. század középsõ harmadában. A Habsburgok felhasználták törekvéseit a magyar szabadságharc ellenében, de annak bukása után a szlovák politikus és nyelvész sem folytathatta már meghatározó tevékenységét.

Ami egyebek mellett a szlovákok lelkét nyomja:
A XIX. század ’70-es éveiben az Osztrák-Magyar Monarchián belül Grünwald Béla határozott javaslatára zárták be a mûködõ három szlovák nyelvû gimnáziumot, illetve a Matica Slovenskát, melyet egyértelmûen a magyarosítás túlbuzgó folyamataként értelmeztek.
1907. október 27-én a Rózsahegy melletti Csernován csendõrségi sortûz dördült, melynek során az Andrej Hlinka szlovák katolikus pap mellett tüntetõ hívek közül tizenöten meghaltak, tízen súlyosan, hatvanan pedig könnyebben sebesültek meg. Ez azóta is a szlovákság körében a magyarokkal szembeni ellenállás egyik sarkpontja, holott az intézkedõ csendõrök nagy hányada szlovák származású volt.
P.L.