A székely negyvenkilencesek fenyvese kezdeményezõjének, a Polgári Kanizsáért Alapítványnak a képviselõi a múlt héten látogatták meg budai otthonában a Kossuth-díjas erdélyi költõt. Többek közt a város fotóalbumával köszönték meg, hogy elvállalta a fõvédnökséget a székely kerti csemeteültetés fölött – ám a gyors eszû vendéglátó kedvesen így válaszolt: „Épp ellenkezõleg, nekem kellene tagdíjat fizetnem.” Szépasszonyokról, közelebbi és távolabbi történelemrõl egyaránt szó esett a finom villányi bor mellett.

A nap – forradalmunk ünnepe – kínálta, hogy megemlegessük Elek apó kútját és az ’56-os gyermekmártírokat. Az õ tiszteletükre – mint az október 5-i eseményre küldött üzenetében is szerepel – óvodások, kisiskolások ajánlották fel fagylaltpénzüket. A költõ ablakából rálátni a Hargita lábától érkezett nyolctonnás kõre. De felidézõdik egy mese is, hisz Sándor bácsi évtizedekig az úttörõszövetség lapjába teljesített. Hogy aztán nem csak gyerekeknek írt? „Tudományokra akarta adni egyszer a fejét a tyúk s a lúd. Beiratkoztak az iskolába. Szégyellték, hogy mindenki rajtuk fenje a nyelvét.” Ám a két jószág nem messze jutott, a lúd meglátott egy kukacot, s aznapra: „Elõbb a begyünk, ráér a fejünk.” Délben hiába fogadkoztak, másnap is akadt csimasz s miegyéb. „Így aztán mai napig buta liba a lúd, és tyúkeszû a tyúk. S az is marad most már egész a serpenyõig vagy a levesestálig.” Félelmetes, ha mindezt népekre vonatkoztatjuk, ilyesformán: amelyik társadalom elõbbre valónak tartja a hasát az oktatásnál, a serpenyõben végzi. Egy ellentétes példa: a legnagyobb török fenyegetettség idején alapították kollégiumukat a debreceni polgárok.