Élete végéig a magyar szabadságharc eltipróját látta az osztrák uralkodóban, Ferenc Józsefben, még annak ellenére is, hogy utóbb az 53. magyar király vált belõle, és mi tagadás: Aranynak igaza volt. Bár Deák Ferenc és a Habsburgokkal való kiegyezés híve volt, az osztrákokkal szembeni gyûlölete élete végéig megmaradt benne. Nem is csoda, hiszen nemcsak az egyik legnagyobb magyar író, költõ, hanem forradalmár is volt: Arany János tevékenyen vett részt az 1848. évi szabadságharcunkban.

Nem egy életrajzi írás lesz ez, hiszen Arany mûvei, életútja sok kötet lapján elérhetõ és megismerhetõ. Én inkább – tekintettel márciusra, illetve arra, hogy idén Arany emlékévét „üljük” – a magyarok 1848. évi forradalmában és szabadságharcában való tevékeny részvételét citálnám ide néhány mondatban.

Arany János már a forradalom elsõ napjaiban az akkor már szabad sajtó lapjain magyarázta az egyszerû emberek számára a magyar nemzeti színek és címer tudnivalóit. Petõfi kortársa, és barátja ekkortájt sokszor panaszkodott a nép tudatlansága miatt, akikkel a nemzeti színeket jórészt ekkor kellett megismertetni, sõt, sok esetben még azt is meg kellett magyarázni, hogy melyek azok a nemzeti színek és mit is jelent a nemzeti zászló…

A kormány által megjelentetett „Nép Barátja” címû közéleti lap szerkesztését rábízták volna, de nem vállalta el, csak nevét kölcsönözte hozzá. Arany eleinte több költeményt és népszerû politikai cikket is írt a lapba, de fokozatosan háttérbe vonult, és 1849. márciusától már a nevét sem kölcsönözte a sajtóorgánumnak. Ekkortájt írt ugyan néhány mûvet, mint például a „Nemzetõr-dal”, de egyre inkább a forradalom sorsa foglalkoztatta.

Nemzetõrként vett részt Arad 1848 októberében megindult ostromában: közel három hónapig volt a vár alatt. A szalontai század nemzetõreként írta az ostromról, a „Bolond Istók”-ban: „Oh láttam én (hisz ott is voltam egyszer), tenni kevés – de halni volt esély.”

Szalontai jegyzõi hivatalát 1849 tavasza utána egy belügyminisztériumi, fogalmazói állásra cserélte, kényszerûségbõl, mert a város nem tudta tovább fizetni tisztségviselõit. Debrecenbe, majd Pestre költözött, mindeközben családja végig Szalontán maradt, ahol otthont adott Petõfi családjának is, 1849 januárjának végétõl egészen májusig. A nyár, 1849 nyara már a Kárpát-medencébe betörõ cári csapatok elõl való meneküléssel telt. Nagyszalontán keresztül vonultak vissza a magyar egységek, így a nyár derekán több elbujdosni kényszerülõ írótársa, például Vörösmarty Mihály is felkereste. Aztán neki is menekülnie kellett, erdõkben, hatalmas kiterjedésû nádasokban húzta meg magát. Majd visszamerészkedett otthonába, de állandó félelemben élt a letartóztatások miatt, miközben anyagilag szinte teljesen ellehetetlenült. A világosi fegyverletétel után végül nem tartóztatták le, de természetesen a közéletbõl távoznia kellett. Ezután Geszten élt, magántanárként oktatott, majd 1850-tõl jelenhettek meg ismét írásai folyóiratokban. Az 1850-es éveket Nagykõrösön töltötte családjával: a református gimnázium magyar- és latintanára lett.

Támogatta Deák Ferenc kiegyezéssel kapcsolatos törekvéseit, azonban „A walesi bárdok” címû mûvében, ha rejtve is, de világgá kiáltotta: gyûlöli az osztrák uralkodót, aki eltiporta a magyar szabadságharcot. Ferenc József ennek ellenére felismerte Arany Jánosnak az írásaiban rejlõ „hatalmát”, és megpróbált külön is kiegyezni vele, még a Kiegyezés elõtt: az „Arany Érdemkereszt” kitüntetést adományozta a költõnek, méghozzá a belügyminiszter felterjesztése alapján. Arany megpróbálta visszautasítani a magas elismerést, de mivel a hivatalos lapok ezt szinte azonnal leközölték, már nem tehette meg. Tett azonban egy ennél sokkal nagyobb, amolyan igazi fricskát jelentõ dolgot: az érdemrendet rejtõ doboz csomagoló papírjára egy rövid verset fabrikált, amely mindent elárult véleményérõl:

„Hasfájásban szenvedek / Érdemkeresztet küldenek, / Ha csak egyet tojhatnám, / Száz keresztért nem adnám.”

Halála után a fiókjában találták meg a kitüntetést rejtõ dobozkát, felbontatlanul, rajta a versikével. Ferenc József egy évvel késõbb, magyar királlyá való koronázása alkalmával újabb érdemrendet adományozott a költõnek: kitüntette a Szent István renddel is, amit Arany persze megpróbált visszautasítani, ismét csak sikertelenül.

Élete végéig meghatározó maradt életében a magyar szabadságharc, sõt, tulajdonképpen halálát is ez okozta: barátja, Petõfi Sándor emlékére emelt szobor avatásán, 1882 októberében megfázott, és egy héttel késõbb, tüdõgyulladásban hunyt el az egyik legnagyobb magyar költõ.

Dr. Papp Attila