November 12-én ismét közös együtt gondolkodásra hívtuk a város óvónõit a Piarista Iskolába. Míg három éve az óvodából iskolába való átmenet volt vizsgálódásunk tárgya, tavalyelõtt a szülõkkel való együttmûködés lehetõségeit vettük górcsõ alá. Az elmúlt tanévben pedig az érzelmi nevelés nagy és szinte kimeríthetetlen témáját indítottuk útjára. Idei témánk a hazaszeretet, a nemzeti hovatartozás és a magyarság-tudat alakítása volt. Ha egy nép nem ismeri meg múltját, hogyan néz szembe a jövõ kihívásaival? A gyökértelen fa is kiszárad, az önazonosságát feladó nép pedig könnyen a történelem süllyesztõjébe kerülhet. Soha nem volt aktuálisabb a téma, mint ma. Mindannyian a jövõ nemzedékének alakításán fáradozunk. Nem engedhetjük, hogy gyermekeink élete csupán a fogyasztásra szûküljön.

A fenti gondolatmenet továbbvitelére kértük pedagógus kollégáinkat. Vetített képes elõadásokkal, értékes beszámolókkal érkeztek a város óvónõi. Láthattuk a néphagyományok gazdag tárházának felelevenítését, hallhattuk az ünneplés és a hazaszeretet csíráinak elültetését és fontosságát. Ismét ámulatba ejtettek bennünket az óvó nénik, akik hihetetlen ötletgazdagsággal, elszántsággal és tengernyi szeretettel nevelgetik a csemetéket. Tanítóink kisiskolásaink ünnepléseirõl beszéltek. Idei elõadónk Paulik Dezsõné, sokunk Kati óvó nénije volt. Különösen tetszettek az alábbi gondolatai. „A haza elõször csak a szûk családot, a közvetlen környezetet, apát, anyát, testvéreket, nagyszülõket jelenti a gyerekeknek, azokat, akikhez tartozik. Aztán tágul a világ, s ezzel együtt a haza is. Az utca, a szomszédok, a játszótér, a falu, a város…s jön az óvoda…létrejönnek ott is a kötõdések. Lassan kialakul az én mellett a mi tudata.” Majd utalt Kodályra, aki szerint „a tudat alatti magyarság elsõ talpköve a nyelv”. Az édesanya az elsõ megnyugtató szavaival, a ringatás dallamával, a höcögtetõkkel és lovagoltatókkal nem hazaszeretetre, magyarságra akar nevelni, mégis azt teszi. És ezt folytatja az óvó és tanító néni a meséléssel, a szép, tiszta beszéddel. Viszont a tv áldatlan hatásait nem hagyhatta ki a sorból. A zenei nevelés fontosságát újból és újból kiemelte. Majd szólt az ünneplésrõl is. „Az ünnepeknek különös jelentõsége van a nevelésben. A kisgyermekre erõsen hatnak a külsõségek, rajtuk keresztül éli át, hogy ez most más, mint a hétköznapok…fontos szerepük van a jelképeknek. Bár lengene minden házon ilyenkor a magyar zászló! És a kokárda se kerülne le olyan hamar a kabátunkról! Legyünk büszkék rájuk!” És nem hiányoztak a 15 unokával megáldott boldog nagymama személyes tapasztalatai sem. Hogy a kisebbek legszívesebben gyermekkoráról meséltetik a nagymamit. No, meg az édesapjukról kérdezik sokszor: hol jártak, mit csináltak annak idején. Majd az ajándékozási szokások sem maradhattak el: szülinapra „ismerd meg hazádat!” kirándulás a nagyival, vagy hangversenybérlet s nem utolsósorban egy-egy értékes könyv. Végül Jókai Anna imáját idézte: „…át ne lyukadjon helyünkön a térkép, ki ne radírozzon a világi lét végképp” A rendezvény elején az iskola másodikosai adtak elõ népi gyermekjátékokat, Vizeliné Paksi Valéria vezetésével. A végén pedig elhangzott egy vers három kislányról, az elnyomatás éveibõl. Babaruhának való anyagot kerestek a varrós dobozban. Egy kokárdát találtak, s könnyes örömmel csókolgatták. Õket látva a költõnõ is bízni kezdett: „Forrómeleg szállott a szívemre: Magyarország még nincsen elveszve!”
P.SZ.I.