Szó szerint, hiszen három évtizede is elmúlt már, hogy elõször beült az akkor még piros zászlóval, de korántsem a mai mentõautók sebességével száguldó NYSA mentõkocsiba. Végigjárta a szamárlétrát, hiszen mentõápolóból lett mentõtiszt, majd pedig a nagykanizsai mentõállomás vezetõje. Látott száz és száz szörnyû balesetet és tragédiát, sokszor volt úgy, hogy már nem tudtak segíteni, de ahogy elmesélte: akkor is megtesznek minden tõlük telhetõt, ha már elsõ ránézésre, „rutinos rókaként” látják: bizony itt nincs sok esély… Tanai János 1985 óta érkezik szirénázó mentõautón Nagykanizsán és térségében, ha valaki bajba kerül.

Nem sokszor van úgy, hogy egy riportért háromszor is vissza kell térnem a „tett színhelyére”. Nos, aki egy mentõssel akar anyagot felvenni, az alapból erre készüljön. Így utólag szerencsésnek is éreztem magam, hogy az elsõ beszélgetés alkalmával volt 20 teljes percünk, míg meg nem szólalt a csengõ. És ha megszólal, a mentõsök kapják a cókmókot, és szaladnak az autóba, ami a riasztás után fél perc múlva már ott is áll teljes felszereléssel az ajtó elõtt. Sziréna bekapcsol, kék villogó felkapcsol, és száguldás, valakinek az életéért.

Miért e szakma, miért e hivatás? Úgy is kérdezhetném, honnan az indíttatás?

– Itt Nagykanizsán, az akkori Landler Jenõ – ma Batthyány Lajos – Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola tanulója voltam, és egyszer a mostani Erzsébet téren – ami akkor még a Szabadság tér nevet viselte – tanúja voltam egy számomra az egész további életemet meghatározó eseménynek. Valaki rosszul lett az utcán, és rögvest emberek gyûltek köréje. Kíváncsian mentem én is közelebb, és mire az ájultan fekvõ ember mellé értem, szirénázva megérkezett a mentõautó is, méghozzá egy rohamkocsi, mint azt késõbb megtudtam. Gyerekfejjel, ámulva figyeltem, ahogy a mentõautó legénysége, Szollár István fõorvos úr vezetésével egy negyedórán át azon küzdött, hogy a beteget szállítható állapotba hozza – kezdi mesélni ifjúkorának azt a meghatározó pillanatát Tanai János, amely a mentõszolgálat felé terelte az életét. – Ezek a pillanatok, ez a negyedóra adott nekem egy akkora „élményanyagot”, ha fogalmazhatok így, hogy eldöntöttem: én is mentõs akarok lenni, én is segíteni szeretnék másoknak, én is meg akarom menteni bajbajutott emberek életét. Így is történt: az egészségügyi szakképesítésem megszerzését követõen mindössze egy hét telt el, és már a nagykanizsai mentõállomás csapatának büszke tagja lettem. Szerencsém is volt, hiszen épp kerestek egy alkalmas embert a betöltetlen szabad álláshelyükre, így aztán, talán látva elkötelezettségemet is, mellettem döntöttek. Ma is emlékszem arra a napra: 1985. július elsején mentõápolóként kezdtem meg a munkámat. Egészen az ezredforduló nyarának közepéig láttam el ezt a feladatot, majd jött a váltás, de csak a beosztásomat illetõen: ugyanis az eltelt évek alatt eltökéltem, hogy mentõtiszt leszek. A SOTE-n 2000. július 15.-én napján sikerrel diplomáztam, így azóta mentõtisztként, továbbá 2005. nyarától pedig a nagykanizsai mentõállomás vezetõjeként tevékenykedem. Ez a titulus a mentõszolgálat ellátása mellett elsõsorban adminisztratív, irányítási feladatokat ró rám.

Mi változott a három évtizeddel ezelõtt a Szabadság térre, szirénázva érkezõ NYSA mentõautó korszaka óta? Egyáltalán, hol tart most a nagykanizsai mentõállomás?

– Abban az idõben nemcsak a ma már muzeális értékû NYSA mentõautók, de UAZ típusú terepjáró mentõgépkocsik, és Mercedes rohamkocsik is rótták szirénázva Dél-Zala útjait azért, hogy segíthessenek. Azóta megfordult néhány gépjármûmárka a magyar mentõszolgálatnál. Az 1990-es, 2000-es években voltak Toyotáink, illetve néhány Mitsubishi terepjárónk, és most ismét a Mercedes gépkocsik futnak, amelyek mellett Volkswagenekre is felkerültek a kék villogók és a közismert, sárga szín. Megbízható, gyors autók, mentõtisztként ez a véleményem – magyarázza a nagykanizsai mentõállomás vezetõje. – Ami a felszerelést illeti, nos, nem kell különösebben ecsetelnem, hogy mekkora változást hozott az elmúlt három évtized, ennek megértéséhez elég, ha a civil életbõl veszünk egy példát: mikor mentõápolóként kezdtem, a kazettás videomagnók még hatalmas újdonságnak számítottak, míg mára a fiatalok a 2000-es évek elején népszerû DVD-lejátszóról sem tudják, hogy micsoda, nemhogy a kazettás videókról hallottak volna. Nos, hasonló fejlõdésen ment át egy mentõautó technikai felszereltsége is.Csak példákat említek: annak idején az EKG egy úgynevezett szkópos mûszer volt. Már a beteg mellkasára sem volt egyszerû felhelyezni, hát még az eredmények leolvasása: ajánlatos volt egy sötétítõ lepedõ alatt tanulmányozni a gépet, mert olyan kijelzõje volt, hogy nappali világosságnál szinte nem is lehetett látni a kijelzett eredményeket. Akkor egy külön, nehéz táskában cipeltük ezt az EKG-gépet, és egy külön pakk rejtette a defibrillátort. A mostani eszközünk ötvözi e kettõt, egyszerre alkalmas a szív állapotának vizsgálatára, és az újraélesztésre, sõt, ennél még többre is: pacemaker, vérnyomás- és testhõmérséklet mérõ is egyben, amely szerkezet rendkívül könnyen kezelhetõ, és meglehetõsen pontos adatokat mutat, ráadásul egy könnyen hordozható táskában is elfér.

Akkor igaz lehet az a manapság elterjedt nézet, hogy egy mentõben akár egy mûtét is elvégezhetõ, olyan felszereltséggel bír?

– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy az élettel összeegyeztethetetlen sérülésektõl eltekintve, kevés olyan eset van, mikor ne tudnánk stabilizálni a sérült állapotát, és ne tudnánk a kórház mûtõjébe való beérkezésig életben tartani. Persze ehhez elengedhetetlenül szükségesek a megfelelõ technikai eszközök, hiszen a mentõs sem tud csodát tenni, „csak” a megfelelõ mentõeszközök birtokában segíteni, a 21. században egyre többször, de sajnos nem mindig, sikerrel – hívta fel a figyelmemet Tanai János. – Mentõeszközökrõl beszélünk, fontos, hogy ma már minden mentõautó kötelezõen rendelkezik az alapvetõ és nélkülözhetetlen életmentõ eszközökkel: például a defibrillátor ma már a mentõkocsi alapfelszereltségéhez tartozik, míg 30 évvel ezelõtt csak a rohamkocsikban volt újraélesztõ készülék.Az elõbb említetteken túl alapvetõ eszközünk ma már az infúziós pumpa, a bármely típusú törés rögzítésére alkalmas vákuumsín-készlet, vagy az a többfunkciós lélegeztetõ gép, amely az újszülöttõl egészen az idõs korú emberig, bármilyen „típusú” betegvagy sérült esetében képes annak a levegõvel való ellátására.

Rohamkocsi, eset-kocsi, mentõautó? Mi a különbség? Laikusként a felszereltségre tippelnék…

– A felszereltség nagyjából azonos, inkább a személyzet az, ami a különbség fokmérõje. A jelenleg hatályos, mentõszolgálatról rendelkezõ szabályozó már nem tesz különbséget roham- vagy esetkocsi között: kompetenciák vannak inkább. A mentõ személyzete ugyanis az évek során megszerzett kompetenciái alapján jogosult a betegek és sérültek ellátására. Nagykanizsán öt mentõtiszt teljesít szolgálatot a mentõállomáson, munkájukat egy esetkocsi és három mentõgépkocsi segíti. Az esetkocsin teljesít egymást váltva szolgálatot ez az öt tiszt.

Még mindig nem világos a kép…

– Nem megkerülve a kérdést: a mentõgépkocsin mentõápoló és mentõgépkocsi-vezetõ teljesít szolgálatot, és az autó a mentõápoló képzettségének megfelelõ felszereléssel rendelkezi, hiszen az ápoló a kompetenciájától függõen tud például törést rögzíteni, infúziót bekötni, vérzést csillapítani, szülést levezetni, vagy akár fulladást megszüntetni, illetve fájdalomcsillapítani gyógyszerek segítségével – ecseteli részletekbe menõen a mentõtiszt. – Ide tartozik, hogy Magyarországon jelenleg csak az Országos Mentõszolgálatnál van arra lehetõség, hogy egészségügyi szakdolgozó önállóan avatkozzon be gyógyszerek segítségével egy sérült vagy beteg állapotának stabilizálása érdekében. Az esetkocsi a mentõgépjármûtõl elsõsorban abban különbözik, hogy azon vagy egy mentõtiszt, vagy pedig egy orvos is teljesít szolgálatot, illetve, a felszereltsége is jobb, bõvebb. Nagykanizsán a mentõtisztek mellett fõállású orvos jelenleg nem dolgozik a mentõállomáson.

És a helikopter? Az a legjobb, nem?

– Mindenesetre a leggyorsabb, és tulajdonképpen a mentõhelikopter az a jármû, amelyet, egy picit minden mentõállomás – így Nagykanizsa is – a magáénak mondhat. Hiszen, ha nincs szabad mentõgépkocsi, vagy pedig olyan súlyos az eset, hogy rendkívüli gyorsaságra van szükség a sérült szakkórházba – például idegsebészetre, vagy mellkassebészetre – szállításához, akkor a légiegység az, aki segítségünkre siethet – sorolja Tanai János. – Sietnek is, ha hívjuk õket. Itt, Zala megyében a sárga színû mentõhelikopterek Sármellékrõl szállnak fel vészhívás esetén. És hogy teljes legyen a sor, megemlítem még a Lentibõl elérhetõ mok-kocsit is. Ez egy rövidítés, a „mentõorvosi kocsit” takarja, amelynek az a különlegessége a gyors bevethetõségen kívül, hogy a mentõtiszt mellett egy olyan gépkocsivezetõ dolgozik rajta, aki ápolói képesítéssel is rendelkezik. Beteget a mok-kocsi nem szállít, de nagyon jó felszereltséggel rendelkezik, és rövid idõ alatt ott tud lenni bárhol, ahol szükség van rá: jellemzõen balesetek helyszínén.

Fontos kérdés: szolgálat-ellátás, körülmények, pihenés. Fordít elegendõ figyelmet az Országos Mentõszolgálat a mentõsök elhelyezési körülményeire is?

– Természetesen, sõt. Mind az OMSZ, mind a mentõs, mint egyén egyetért abban, hogy jó munkát jó munkakörülmények között lehet csak végezni. Itt, Dél-Zala központjában 1990-ben történt meg az elsõ, majd Cseresnyés Péter polgármestersége idején, 2014 szeptemberében a második mentõállomás-korszerûsítés. A nagykanizsai mentõállomás nem panaszkodhat-e téren sem, hiszen csak körül kell nézni: automata garázskapuk, aztán különálló, ágyakkal és kényelmes fotelekkel ellátott kettõ pihenõszoba, korszerû fûtésrendszer, konyha, egy ajándékba kapott kávéautomata, egy szintén ajándék légkondicionáló berendezés, de van televíziókészülékünk és természetesen internet-elérési lehetõség is – avat be a kanizsai mentõállomás életébe Tanai János. – Azaz minden adott ahhoz, hogy az állomáson kényelmesen és komfortosan tölthessük el az idõt, amíg újra meg nem szólal a csengõ. Az pedig gyakran csenget, hiszen napi átlagot tekintve, 15 – 20 riasztásunk van, évente pedig több, mint 5 ezer embernek segítünk Nagykanizsán és környékén. A riasztások száma mindig függ a napszaktól, évszaktól, fronthatásoktól, hiszen ezek alapvetõen hatnak az epilepsziás, vagy szív és érrendszeri problémákkal küzdõ emberekre, az idõsekre, és nyilvánvaló az is, hogy az utcákat jégpályává varázsoló ónos esõ után akár hússzor is ki kell vonulni végtagtörésekhez, ficamokhoz.

És hogyan, mikor dolgozik egy mentõs?

– A legtöbb szolgálat 12 órás, reggel hét és este 19 óra között, illetve az estétõl reggelig tartó, szintén 12 órás ciklusban. Azonban most már egy esztendeje van lehetõség arra is, hogy a mentõs, természetesen a szigorú szabályok betartásával, 24 órás szolgálatot lásson el. Meglehetõsen népszerû ez a kollégák körében, sokan élnek is a lehetõséggel, hiszen a 24 órás szolgálat ellátására kizárólag önkéntes kérelem alapján van lehetõség.

– Hogy ki áll, ki állna manapság mentõsnek, hogy egy száguldó autóban élje – szolgálja – le élete egy részét? – kérdez vissza Tanai János elgondolkozva. – Azt kell, hogy mondjam, hogy az az eset nevezhetõ általánosnak, hogy valaki dolgozni szeretne, állást akar szerezni, jön, érdeklõdik, és ha megfelel a feltételeknek, akkor magára öltheti a mentõsök gúnyáját. Az a ritkább, hogy valaki úgy érkezzen, mint én annak idején: elhivatottságot érezve ehhez. Inkább a fiatalok körében jellemzõ ez, felnõtt fejjel már az adott álláshely pozitívumai és negatívumai között mérlegel az ember. Azt mindenképpen megemlíteném, hogy eléggé nagy lelki megterheléssel jár ez a munka, amit azt hiszem, nem kell különösebben ecsetelnem, így kevés ember alkalmas mentõsnek. Egy-egy tömegszerencsétlenség, súlyos baleset, tragédia, ahol helyt kell állnunk, és meg kell próbálni segíteni akkor is, mikor a tapasztalt mentõs már tudja, nincs sok remény: ezek a helyzetek azok, amelyek hamar megrostálják a jelentkezõket. Az általunk, sokszor napi szinten látott szörnyûségek miatt pszichológus is rendelkezésünkre áll, ha igényeljük, csakúgy, mint például a rendõrök esetében.

Legemlékezetesebb eset?

– Én ezt kicsit összekötném a mentés történetének fejlõdésével, alakulásával. Márciusban két sikeres újraélesztésünk is volt, mégpedig egy nap alatt.Mindkét helyszínen a bajba jutott emberekhez egyébként segítséget kérõ civilek voltak azok, akik kitûnõen végezték a mellkas-kompressziót addig, amíg odaértünk. Az a két ember az újraélesztést elkezdõ civileknek is köszönheti az életét, hiszen bármilyen gyors is a mentõ, ha a helyszínen nincs, aki azonnal megkezdje a mellkas-kompressziót, vagy a levegõ befúvását, akkor kevés az esély arra, hogy az 5 – 10 perc alatt kiérkezõ mentõs szakszerû beavatkozása segíthet. Ugyanis az ilyen esetekben az idõ az, ami igazán számít – mondta a nagykanizsai mentõállomás vezetõje, és az ismét megszólaló csengõ volt az, amely aztán végleg pontot tett erre a riportra. De nem nehezteltem, mert ha szól a csengõ, a mentõsöknek rohanni kell, mert valaki bajban van…

Dr. Papp Attila