Kisgyura Kata, a Batthyány Lajos Gimnázium 12. D osztályos tanulójának alább olvasható beszéde az egyetemisták számára tizenegyedik alkalommal megrendezett Kossuth Szónokversenyen dicséretben és könyvjutalomban részesült:

Miért nõ a fû, hogyha majd leszárad?
Miért szárad el, ha újra nõ?
- és így van értelme?

Tisztelt Hallgatóság! Köszöntöm a teremben ülõ Ádámokat és Évákat! Köszöntöm az örök nõket, és a bátran álmodó férfiakat! Az ember azonban több értelemben is összetett: hittel igenlõ és kételkedve tagadó, tehát az emberben ott a luciferi kérdõjel is.

Megválaszolandó kérdés pedig van a világban bõven: Miért nõ a fû, hogyha majd leszárad? Ezen, biztos nem gondolkodtak el az Éden elsõ lakói: a fû nõtt, leszáradt, újranõtt, a természet körforgásának rendje szerint. Az elsõ emberpár boldogan élt, világmegismerõ kérdések kínja nélkül.
Tisztelt Hallgatóság! Sodródó világban élünk. Nekünk már valóban el kell gondolkodni azon: miért szárad le a fû? És fõképp azon, képes-e újra zöldellni? Hisz korunk teremtménye, a globális szörnyeteg, nemcsak az emberi létformát, de a természetet is veszélyezteti. Felvetõdik a kérdés: Jól élünk mi? Okosan? Természetesen?
Egy tény, hatalmas kérdõjelek árnyékában élünk. De ne aggódjunk, van segítség: a médiából nem késlekedik az érdekeknek megfelelõ válasz. Az esti kérdésre kíváncsi tömeg nem verssorok közt keresgél, hanem az álmegoldást nyújtó képernyõ elé ül: lehet táskát nyitogatni milliókért, csillagnak lenni, lehet gyõzni – ha nem is az ár ellen, - de a sztár ellen mindenképp. Az ember pedig lassan elfelejti, milyen is a zöld fû simogatása. Mûfûre teszi kerti székét. Mûfüvön fociznak a srácok. Ezt a füvet nem kell öntözni, mégsem szárad el. Reklámok bûvöletében telnek az esték. A személyes találkozást virtuálisra cseréljük. De meddig lehet ezt a „pótéletet élni”?
A kérdés fölénk növekszik, mint hatalmas fa. A világra kíváncsi kisgyerek, és a tudós ismétli leggyakrabban a legfontosabb kérdést: MIÉRT? Miért van halál az élettel szemben? Miért van nem az igennel szemben? Miért van küzdés, ha kudarc a vége? Miért nõ a fû, ha leszárad? Miért van így? És miért szárad le, ha újra nõ? És így van értelme?
Igen, van!!! – felel nekünk Szisziphosz története, aki bár tudja, hogy a kõ, újra és újra legurul a hegyrõl, õ mégis újra és újra indul terhével fölfelé. Vajon miért? És van ennek értelme? Csak ennek van. Nem a hiábavalóságot kell látnunk, hanem azt hogy mire képes az ember értelmével és izmai erejével. Gondoljunk rá, amikor görgetjük a saját mélybe hulló köveinket. Bonyolult világban élünk, de tudnunk kell: a siker azoké, akik fel tudnak állni. Higgyünk Szisziphosznak, aki fölémagasodott sziklájának!
Az is fontos, hogy ne hagyjuk elmenni magunk mellett az élet hétköznapi csodáit. Gondolhatjuk persze azt is, mit érdekel engem holmi zápor, naplemente, ha egyszer úgyis mindez véget ér? Teljesen felesleges bármibe is belefogni. Valóban: Rövid az élet. Nem mindegy, hogyan élsz? De mi lenne, ha a bizonytalan kérdõjelet felkiáltó jelre cserélnénk? Rövid az élet! Nem mindegy, hogyan élsz! Ugye mennyire másképp hangzik ugyanaz a mondat?!
Hölgyeim és Uraim! Boldog volt az elsõ emberpár? Talán. Boldog volt Szisziphosz? Talán. És mi élhetünk boldog életet? Minden bizonnyal, ha elfogadjuk: az élet véges, egyszer el kell számolnunk vele. Elõdeinknek, utódainknak, önmagunknak. Addig? Hinnünk kell, hogy a kõ egyszer fennmarad a hegyen, hinnünk kell, hogy embernek lenni nagyszerû. Hinnünk kell abban is, hogy ahogy a fû újra nõ, szeretteink élete sem tûnhet el a semmibe, hisz bennünk él tovább. Ezért fontos, hogy nyomot hagyjunk magunk után. Isten hatalmas verse a teremtett Világ – írja Nagy Gáspár. Tudnunk kell, ebben a nagy versben ott lehet a mi kis grafitporunk is.
Hölgyeim, mi nõk, Évák, csináljunk lugast magunk körül, varázsoljuk a világot otthonossá! Uraim, Önök, Ádámok, öntsenek hitet a világba! Mi, emberek, pedig mindannyian kételkedjünk és válogassunk Lucifer módjára. Tudjuk, hogy mi az érték és mi a talmi. Legyünk igényesek. Kövessük a természet örök ritmusát. …
És így van értelme? Csak így van!
K.H.