Szeretünk Nagykanizsa! sorozatunkban azt mutatjuk meg, hogy a (város)részek hogyan alkotnak egészet. Kilencedik állomásunk Korpavár. A 74-es útról lekanyarodva bosszantó kép fogadja a korpavári városrészbe érkezõket, a bokrok között szûnni nem akaró szemétkupacok virítanak, amiket hiába szállíttatnak el a helybeliek, elõbb-utóbb újabb adag érkezik.

– Az ember nem akar panaszkodni, hiszen nagyon szép környezetben élünk – mutat körbe Hiczfelder László, az egyetlen utcából álló, alig 70 lakost számláló városrészben. Betelepült svábok voltak az elõdei, s a kisfia, Lacika már az ötödik generációt képviseli a korpavári szülõi házban. Jó néhány éve László beköltözött, ahogy mondja, a városba - de a szíve visszahúzta ide.

– Örülünk, hogy elkészült a csatornahálózat, és tavasszal méltó helyre került a hazáért hõsi halált haltak emlékére állított emlékmû – sorolja a városrész aktuális büszkeségeit. - Hála Istennek, egyre több gyermek születik, s bizony elkelne egy játszótér, hogy ne a balesetveszélyes úttesten futkározzon az ifjúság. Nincsenek nagy álmaink, egy-két focikaput, meg kiülõt szeretnénk, és ráférne a felújítás a járdákra.

Hiczfelder László szerint valamikor nagyobb volt az összefogás az emberek között. A havonta egy alkalommal tartott szentmisét kevesen látogatják, s a Virt atya által épített templom és templomkert takarítását, gondozását is csak néhány család vállalja fel.

- Amikor nagyanyám kiballagott a háztáji földünkre kapálni, mindjárt ott termett mellette egy arra sétálgató öregasszony, és segített neki. Nem akarok senkit sem megbántani, de hiányolom Korpavárról az összetartást. Régóta a városhoz tartozunk, így itt nincs se presszó, se bolt, a gyerekeket többnyire Palinba, vagy a munkahelyükhöz közeli iskolába viszik a szülõk, s elérhetõ közelségben van minden, legyen szó bevásárlásról, moziról, színházról.

László feleleveníti: hajdan minden portán tartottak állatot, ma viszont már csak egy-két háznál van jószág, és a sváb hagyományokat is csak Bíró Miklósné Bözsi néni õrizte meg. A régi ízekbõl azonban valami mégis megmaradt: Hiczfelder László a néhány házzal arrébb lakó barátjukhoz viszi füstölni a piacon vásárolt szalonnát és a túrót mind a mai napig.

Bakonyi Erzsébet

Hiczfelder László büszke a hõsi emlékmûre (Fotó: Bakonyi Erzsébet)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Kanizsa Lokálpatrióta Hetilapban jelent meg. A megjelenés idõpontja: 2017.05.05.