Idén tavaszvégen is zenés megyei hadjáratra indult a Zala Szimfonikus Zenekar, soraiban Szabó Judittal, aki a megyei napilap szerkesztõje. A Kanizsa úgy gondolta, lerántja a leplet a kettõs személyiségrõl, s kideríti, a kolléga inkább rideg hírgyáros, vagy érzékeny mûvészlélek. Nos, eljutottunk a hosszan égõ bõgõig…

- Hegedû, vagy toll?

- Hegedû.

- Miért?

- A mûvészet feltölti az embert, nem a napi rutin; megnyugtat.

- Melyik volt elõbb a kezedben? -

Hát a hegedû…, illetve a toll, persze. Nyolc évesen kezdtem hegedülni, akkor már iskolába jártam. Különösebb elõzménye nem volt, a családban senki sem muzsikált, bár anyu tanult zongorázni és egyszer énekelt a Kodály Zoltán vezényelte nagykórusban a Helikoni Ünnepségeken. Az énektanárom mondta, jó hallása van ennek a lánynak, menjen zeneiskolába. Így is lett, de akkor hegedûrõl még szó sem volt: zongorázni akartam, de a szak telített volt, s a hegedûsökhöz irányítottak. Nem bántam meg.

- Sosem gondoltál valami rendes hangszerre…?

- Nagyon rendes hangszer a hegedû, megszerettem. No, nem azonnal, 3-4 év kell, mire az ember már igazi dallamokat tud megszólaltatni - addig sajnáltam a szomszédokat és anyukámat is…

- Volt, amikor elhagytad a hegedût? - Csak két-három évig, amikor Keszthelyrõl elkerültem Egerszegre, egyébként mindig játszottam, még punk zenekarban is.

- Hegedûn…?!

- Volt egy Automata Felhívás nevû zenekar Keszthelyen, s egyszer meghívtak, hogy muzsikáljunk közösen. Felléptünk a vasvári amatõr zenekarok fesztiválján, ahol persze megszóltak: a közönség soraiból odajött egy már nem szomjas punk lány, s kérdezte, ez meg milyen hangszer, amivel én itt próbálkozok?! Egyébként nagy siker volt, késõbb még egyszer játszottunk együtt Keszthelyen.

- A Zala Szimfonikus Zenekar, persze, másik kávéház. Ennek történetét csak kevesen ismerik.

- Hatvan éve mûködik a Zalaegerszegi Szimfonikus Zenekar, amelybe mindig is jöttek vendégek Kanizsáról, Keszthelyrõl, olykor Szombathelyrõl is, az egyik bõgõsünk és a koncertmesterünk is kanizsai például. A Zala-projekt ennek eredménye, elhatároztuk, hívjuk is így a zenekart, s idõnként ezen a néven turnézunk.

- A zalai közönség mennyire fogékony a karcosabb darabokra? Most Kanizsán a Kán-kán nagy siker volt, de értjük a mélyebb, összetettebb komoly(abb)zenét is?

- Intelligens közönségünk van, aminek az egyik jele, hogy tételbe a hallgatóságunk sosem tapsol bele. Akik eljönnek a koncertekre, értékelik a nehezebb darabokat is. Az a baj azonban, hogy kevesen s fõként idõsebbek járnak komolyzenei hangversenyekre, a fiatalokat ez még nem annyira mozgatja, bár próbálkozunk ifjúsági sorozattal is.

- A lapszerkesztés, idõbeosztást tekintve is, meglehetõsen mostoha, stresszes életkeret. Hogyan lehet ezt a mûvészettel összeegyeztetni?

- Most mázlim volt: az idei turnéra kampányszerûen próbáltunk, ami azt jelentette, hogy két hétig minden délelõtt volt három órás próba, nekem pedig sikerült úgy alakítani a dolgaimat, hogy eljutottam ezekre. Ilyenkor cserélgetek a kollégáimmal; rendesek, tolerálják ezt. Persze, még így is sok koncertet kihagyok, de igyekszem idõt szakítani magamnak a zenélésre.

- Sosem gondoltál külön projektre? Két hegedûvel mondjuk esküvõkön csodát lehetne tenni, s a házimuzsikálásban is lenne fantázia.

- Nem, ez nem fordult még meg a fejemben, igaz, egyszer alakítottunk egy vonósnégyest, amellyel felléptünk az egyik hévízi szállodában. Karácsonyi minikoncertet adtunk, nagy élmény volt, de sajnos nem volt folytatása – elsõsorban az idõhiány miatt. Ráadásul izgulós is vagyok, a zenekarban a tömeg erõt ad az embernek, a szólóprodukció az teljesen más, nincs ilyen ambícióm. Én a zenélésre mindig is hobbiként gondoltam, ha az embernek a hivatásává válik, akkor lehet, hogy sokszor belefárad, nekem pedig a muzsikálás mindig élmény és öröm.

- Írsz is a kultúráról, a mûvészetekrõl? - Nem. Mindig is a hír mûfaj pörgését, távolságtartását, objektivitását szerettem a munkámban, s lehet, furán hangzik, de a mûvészvilágban idegenül érzem magam. Persze, járok színházba, koncertekre, de Isten ments, hogy írnom kelljen róla.

- Akkor két éned van: az újságíró és a hegedûs. Az átlényegüléshez elég az a séta, míg a szerkesztõségbõl átérsz a próbaterembe?

- Elég. Egyébként zárkózott vagyok, az érzelmeimet fõként a zenében vagyok hajlandó megmutatni, a szakmámban inkább a távolságtartás jellemez.

- Azért a végére egy kis érzelem… A zenekarban ki a „focikapus”, ki áll a poénok, az ugratások középpontjában?

- A dobos, róla azt tartják, hogy már majdnem közönség, mert csak néha üt, és közben pedig hallgatja a zenét… De egyébként minden szekcióról vannak poénok, hogy csak egy klasszikust említsek: mi a különbség a hegedû és a bõgõ között? Nos, a bõgõ hosszabban ég.

Péter Árpád

Szabó Judit az érzelmeit fõleg a zenében hajlandó megmutatni (Fotó: Gergely Szilárd)