A sajnálatos történet bármely üdülõhelyen is játszódhatott volna, de ez az Isztrián, Rovinjtól északra történt meg. Közös pont, hogy bárhol megeshetett volna, ami viszont egyáltalán nem mindegy: 500 kilométerrel a hazától, egy magyar, budapesti turistapár számára nagyon komoly következményekkel járt a nyaralás utolsó napjának pillanatnyi könnyelmûsége.

Csak a tények tömören, talán ez érzékelteti legjobban a balszerencse nagyságát. Fiatal, harmincas évei elején járó pár.

Négy éve már, hogy a nyár és a júliusi kikapcsolódás csúcspontját az olaszos hangulatú Rovinj és a pompás Adria jelenti számukra. Az eset a hazautazás elõtti napon történt, talán a könnyelmûséghez ez is hozzájárult. A fiatalok még egyszer le akartak ugrani a partra, utoljára megmártózni egyet a hûs, adriai habokban. Elindultak, majd a fiú kisvártatva visszajött, lerakni a szálláson a fényképezõgépet, nehogy ellopják. Ki tudja miért, de csak a fotómasinát rakta le, a többi személyes tárgyat vitték magukkal, mint utóbb kiderült, nem kellett volna. A parton felváltva mentek be fürdeni, majd utoljára mindketten belemerültek még egyszer a tengerbe. Körülbelül negyed órát töltöttek a vízben, s mikor kijöttek, döbbenten szembesültek vele: sehol nincs a törölközõvel szépen betakargatott táskájuk. Az egészet, komplett elvitték.

Mivel mindketten jól beszéltek angolul, a parton strandolókat kezdték kérdezgetni, nem látott-e valaki valamit. Persze senkinek nem tûnt fel semmi, de azt többen tudni vélték, hogy egy olasz párnak két nappal azelõtt vitték el mindenét. De nekik "szerencséjük" volt, mert a profi tolvajok néhány száz méterrel arrébb, a pénzen kívül mindent hátrahagytak, így majd' mindent „visszaadtak” a taljánoknak, akik ezért nem is tettek feljelentést.

Aki volt már júliusban az Isztrián, az tudja, hogy Rovinjban és környékén ilyenkor – szó szerint – turisták, effektíve idegenek tízezrei töltik pihenésüket.

Az olasz pár „szerencséjének” reményében, a két magyar fiatal egyre kétségbeesettebben kereste a holmiját. De aznap a tolvajok nem voltak megértõek: mindent elvittek. Nem is csoda, lássuk csak, mi volt a strandtáskában: majdnem kétszázezer forintnak megfelelõ kuna, a páros mindkét tagjának bankkártyái, „természetesen” mellette a pin kódokkal, az összes személyes iratok – személyik, lakcímkártyák, adókártyák, tb-kártyák, és az öreg és szeretett Toyota Celica forgalmi engedélye és a hozzá való egyetlen (!) indítókulcs, lakáskulcs, valami titokzatos okból a lakcím is rágravíroztatva a tartójára. Hogy a két telefonról, illetve a ruhákról már ne is beszéljünk.

De menjünk sorjában. Telefonálás a rovinji policijára, akik csak többszöri, és nyomatékos kérésre jöttek ki, sejtették, esélytelen az ügy. Idén nyáron egy bosnyák és egy zágrábi banda is „dolgozik” Rovinj környékén. Meg szerintem azt is gondolták, mint most sokan, akik e sorokat olvassák, hogy mi a fészkes-fenének kellett ezt a sok értéket kivinni a biztonságos szállásról?

Mindegy, a rendõrök adtak igazolást a történtekrõl, és visszavitték a nyaralóba a fiatalokat. A pénteki nap további része lázas telefonálgatással telt haza, hogy a szülõk azonnal induljanak Budapestrõl, mert  "se pénz, se posztó…"

Külön ügy a Toyotáé, hiszen a nagyjából fél millió forintot érõ, öreg sportkocsinak nem volt több kulcsa. Mit lehet tenni? Elõször is visszamenni a partra, és leengedni a kerekeket, hogy legalább a kocsit ne lopják el. Aztán telefonálni a magyar nagykövetségre, Rijekába, ahol tájékoztatnak, hogy hétfõ délelõtt tessék bemenni, és állítanak ki igazolást ahhoz, hogy – papírok hiányában – átléphessék a magyar határt. De mi legyen a kocsival? Volt rajta négy jó felni, én megpróbáltam volna a helyszínen eladni, és kész. De érzelmileg kötõdtek az autóhoz, így elõször a hazaszállíttatással próbálkoztak: mivel vontatni nem lehetett az immobilizeres autót, ezért egy tréler kellene hozzá. A budapesti szállító rövid fejszámolás után közli: cirka fél millió forint lenne… Annyit ér az autó, mit lehet most tenni? Poreèben, Rovinjtól északi irányban, mintegy 30 kilométerre van egy Toyota-szalon. Oda kell vitetni az autót, és õk pedig legyártatnak hozzá egy kulcsot – néhány hét, meg pár száz euró az egész… A horvát tréleres igazán megértõ, 160 euróért bevállalta a fuvart.

Miközben leegyeztetik az elérhetõségeket a szervizzel, letiltatják a bankkártyákat is: mint kiderült, a tolvajok már próbálkoztak. Miközben a fiatalok a szülõkre várnak, elkezdenek kényszerû maradásukig új szállást keresni, mert a jelenlegit el kell hagyni, hiszen szombaton érkezik a következõ turnus.

Aztán számba veszik az otthoni teendõket: rendõrség, okmányiroda, adóhatóság, a tb-kártyát is meg kell csináltatni, telefonos cég, bank, satöbbi... Meg kell csináltatni az új forgalmit is, arról nem is szólva, hogy mikor szól a poreèi szerviz, hogy megvan a Toyota kulcs, hogy haza lehessen hozni az autót. Persze megint vissza kell majd menni Budapestrõl az onnan 700 kilométerre lévõ Isztriára, de legalább ismét lehet fürdeni egyet a tengerben a hazaindulás elõtt.

Ja, és a fényképezõgéppel pedig lõni pár képet, mert azt legalább nem vitték el…

Dr. Papp Attila