Mi a különbség a fotózás és a fényképezés között? Ha nagyon röviden akarjuk megfogalmazni: míg az elõbbi elsõsorban a látás mûvészete, az utóbbi a látásé, a tapintásé – sõt, talán még a szaglásé is. A Kanizsa Fotóklub tagjai közt is vannak olyanok, akiket megbabonázott az elõhívó vegyszer illata és az analóg technika szertartásossága.

A klub titkára, Peterman Károly lassan négy évtizede fotózik. Munkáinak tetemes része diára készült. Még ma is két évre elegendõ papírja és filmje van otthon, de ezeket már nem tudja használni, mert lejárt a szavatosságuk – pedig lenne hozzá gépe. Károly néhány éve a filmes Nikont digitálisra cserélte, de mint mondja: a régi kézmozdulatok nem változtak.

– A fotózás ma már tömegeket mozgat meg. Ezzel szemben régen külön mesterség volt, és nem lehetett két egyforma képet készíteni: mindegyik egyedi volt. Témát úgy tudtunk kiemelni, hogy bizonyos részeket eltakartunk a kezünkkel a nagyítógép alatt, de ez soha nem sikerült ugyanúgy. Aztán az sem volt mindegy, mikor vettük ki a hívóból és szárítottuk le a filmet: ha pár másodperccel elkapkodtuk vagy késtünk, már meglátszódott rajta.

Annak idején egy szépen sikerült exponálás élettel teli tónusvilágot, mélységet adott a képeknek, a digitális fotók felülete ezzel szemben egynemû: sima és fényes. Károly ezért mondja azt, hogy az új technológiával a fotózás szó szerint ellaposodott. Ugyanakkor hozzáteszi azt is: az analóg technika roppant körülményes és fárasztó.

– Az exponálás nem telt több idõbe, mint ma, és a kép elõhívása is 15-20 perc alatt megvolt. Na de az elõkészületek! Az elõhívó vegyszer legalább egy napig oldódott, aztán, ugye, be kellett rendezni egy sötét helyiséget, vizes elõhívásnál pedig megszárítani a képet... Ilyenkor 3-4 napra is elvonultunk a világtól, sokan a fürdõszobájukba, mert ott rendezték be az ideiglenes laborjukat. És csak ennek a 3-4 napnak a végén derült ki, hogy a képekbõl melyik sikerült, és melyiket dobhatjuk ki.

Peterman Károlyhoz hasonlóan Molnár Tibor is viszonylag késõn – és némileg kelletlenül - váltott a digitális fotózásra, de mára megszerette a benne rejlõ lehetõségeket. Néhány éve, amikor édesapja a bolhapiacról egy rollfilmes Agfa Box-szal tért haza, újra feltámadt benne a szerelem az analóg fényképezés iránt.

– Ezeket a dobozos gépeket az 1930-as évektõl gyártották. Az enyém, amihez mindössze pár száz forintért jutottunk, már egy modernebb, ’50-es évekbeli változat, ugyanis lehet rá vakut és kioldózsinórt is tenni. A felépítése egyszerû, de a használata bonyolult: nem nagyon variálhatók a beállítások, ezért elsõsorban kellemes napsütésben vagy sötétebb idõben lehet vele jól fotózni. Ráadásul mivel az exponáló kar nagyot üt, ezért érdemes állványon használni.

A fotós jelenleg még keresi azokat a témákat, amiket jól fel lehet dolgozni az Agfa Box-szal. Édesapja kisfilmes Praktikáját is gyakran használja – azon tanult meg gyerekkorában fotózni, és szinte bármilyen körülmények között, bármi megörökíthetõ vele. Sõt, még valami olyat is tud, amit a mai szupergépek nem.

– Nem vagyok ellene a digitális fotózásnak, de én olyan típusú ember vagyok, aki szeret anyaggal dolgozni. A film, a fotópapír is anyag, és ha megfogom, tapintom, az egy plusz élményt ad a fotózáshoz. Csakúgy, mint az elõhívó vegyszer sajátos illata...

A Kanizsa Fotóklub elnöke, Varga Szilárd két hónapja vett egy Kiev 60-as gépet. Azt mondja, az analóg fényképezés igazi kézmûves munka, a film befûzésétõl egészen az elõhívásig.

– Sok olyan barátom van, aki régi gépet használ. Rengeteget beszélgettem velük, de, õszintén szólva, nem sok fantáziát láttam a klasszikus kisfilmben, amit régen mindenki használt. A négyszer nagyobb középformátum, fekete-fehérben viszont azonnal felkeltette az érdeklõdésemet. Amikor beszereztem minden szükséges eszközt, a besötétített mosdóhelyiségben fûztem be, és hívtam elõ a filmet. Ha nem is lett tökéletes, de már az elsõ negatív is messze felülmúlta a várakozásaimat.

A napokban EFIAP-diplomával, azaz a Nemzetközi Fotómûvészeti Szövetség Kiválósága címmel elismert fotós azt mondja: az analóg technika titka, hogy többet kell gondolkodni és kevesebbet fotózni.

– Középformátumban egy tekercsre mindössze tizenkét kocka fér – ha megbütykölöm a gépet, talán tizenhárom is. Ez azt jelenti, hogy sokkal nagyobb figyelmet kell szentelni a beállításoknak, mert itt nincs visszavonás gomb. A képet, bizony, el lehet rontani, és akkor kezdõdik elölrõl az egész munka. De épp ez az izgalmas benne – ez az egyszeri, megismételhetetlen pillanat.

Nemes Dóra

Esküsznek az analógra: a titka, hogy többet kell gondolkodni és kevesebbet fotózni… (Fotó: Szalai László)

Nem múzeum: mai, mûködõ valóság