Színes, múltbéli világba vezet bennünket a Grimer Kulturális és Hagyományõrzõ Egyesület. Nem, nem a Pokémon nevû csodarajzfilm megjegyezhetetlen nevû szereplõinek egyikérõl van szó! Az Egyesület egy mozaikszót alkotott, s aztán derült csak ki számukra, hogy a cseppet sem gyerekeknek való rajzfilmben is van egy ilyen nevû „hõs”. A mozaikszó az alapító tagok közül hármuknak a nevébõl származik: Grizli (Bányai István), Mágus (Aladics Zoltán) és Erion (Heim Gábor).

Tevékenységük a hagyományõrzés minden formájára kiterjed, s ez mind szellemiekben, mind a gyakorlatban megmutatkozik. A testi edzés mellett fontosnak tartják a történelmi felkészültséget, a tudásanyag birtoklását is, ezért az erõnléti tréningek mellett rendszeresen jönnek össze abból a célból, hogy egymást meghallgassák a történelem különbözõ korszakairól (az 5-15. század tartozik profiljukhoz) s népeirõl (Európa és a Közel-Kelet, Kelet-Római Birodalom (Bizánc), a vikingek, természetesen megkeresve a magyar vonatkozásokat.) Ezek az alkalmak sokszor Mad (Varga Tamás) és Grizli – akit egyébként maguk között Grizli papának hívnak, õ köztük a legidõsebb, s a legtapasztaltabb – izgalmas eszmecseréjéhez vezet. A hagyományõrzéshez hozzátartozik az is, hogy többen különbözõ kézmûvességgel is foglalkoznak: van aki bõrözik, mások ékszert gyártanak, Gábor például acélhuzalból láncinget készít, megint mások – esetleg kézügyesség híján – a fegyverek, felszerelések tisztításával, karbantartásával veszik ki a részüket, ami szintén nem kis munka.

– A hitelesség, az autentikusság mindennél fontosabb – mondja Grizli, akinek viking öltözéke alighanem mindenkit megfog a fellépések alkalmával. – Egészséges kompromisszumokat persze kötnünk kellett, hiszen az idõjárás, az azóta történt klímaváltozás ezt megköveteli tõlünk. Akkoriban a vikingek mai viszonylatban nézve elviselhetetlen ruhamenynyiséget vettek magukra, ezt a 21. századi ember öt percig sem bírná, elájulna egy forró augusztusi bemutatón, de talán még októberben is. A hitelesség mellett nem utolsó szempont, hogy aki ezt szeretné csinálni, pontosan kell ismernie a szakmát, a történelmi ismeretekkel tisztában kell lennie. Mivel valódi fegyverekkel dolgozunk, felkészültnek kell lennünk a vívótechnikákat illetõen is, melyeket kódexekbõl tanulunk meg. A védõfelszerelés pedig minden egyes alkalommal elengedhetetlen.
A harci kultúra elsajátítása nem egyszerû mutatvány – vallják mindnyájan. Meg kell dolgozni érte, be kell tartani a szabályokat, meg kell ismerkedni a történelemmel. Ez utóbbinál nagyon fontos az érdeklõdés felkeltése, fõleg a fiatalokban, akik közül sokan nem szeretik az iskolában megtanulni a törit, pusztán azért, mert kötelezõ. Az iskolával szemben a hagyományõrzõknek megvan az az elõnyük, hogy szemléltetni tudják az öltözéket, a fegyvereket, a különbözõ korabeli eszközöket. A bemutatókon ki is lehet próbálni mindent, de természetesen csak védõfelszerelésben.
– Volt rá példa, hogy az egyik kissrác nagy érdeklõdéssel felpróbálta a páncélomat, és szegény eldõlt. – meséli Erion. – Semmi komoly baja nem esett, nagyon aranyos volt, és valóban érdekelte mindaz, amit látott, tapasztalt, csak éppen nem bírta el a körülbelül harminc kilónyi pluszsúlyt, amely hirtelen ránehezedett.
Grizlitõl megtudtuk azt is, hogy huszonkét évvel ezelõtt csupán két csoport volt az országban, akik ilyen tevékenységgel foglalkoztak: a Zrínyi Miklós Haditorna Klub, illetve az Aquincumi Gladiátorok. Akkoriban mindannyian egy nagy családot alkottak, s olyan ismert és elismert nevû emberek tartoztak közéjük, mint az elindító, dr. Szacsky Mihály, aki szakértõje volt Várkonyi Zoltán filmjének, az Egri csillagoknak, s aki jelenleg a Mûegyetem professzora, kutatója, valamint a harmincöt év szakmai tapasztalattal rendelkezõ, világhírû kaszkadõr, Piroch Gábor (a teljesség igénye nélkül: Mennyei királyság, Trója, Vörös Zsaru, A múmia). Napjainkra rengeteg kisebb-nagyobb társulat alakult, mindegyikük más szinten mûveli a szenvedélyét, de még ma is él a csapatok közötti kapcsolat. Együtt edzenek, közösen tartanak bemutatókat, sokat tanulnak egymástól. Legtöbbjük úgynevezett módszere a kísérleti régészet: a tudományos kutatások alapján megpróbálják rekonstruálni, életszerû körülmények közé helyezni a leírtakat, s ha ez sikerül, mûködik, ezzel bizonyítják, hogy valóban létezett az adott dolog. Ebben segítenek a már említett kódexek. Például a tankönyvekben leírtakkal ellentétben kevés a valószínûsége, hogy nehézvértes páncélos két percnél tovább tudott volna futni, vagy hogy a láncinges katonák képesek lettek volna úszni. A páncél nagy védelmet jelentett, de ugyanúgy megvolt a hátránya is, mert nagyban nehezítette a mozgást.
A közel három éve létezõ csoport tagjaira jellemzõ a fegyelem, az összeszedettség, az újoncok, a kevésbé gyakorlottak figyelnek a tapasztaltabbakra, a hierarchiában felettük állókra – kortól függetlenül. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy vasszigor van, vagy a rangidõs kénye-kedve szerint parancsolgat. Nem errõl van szó. A több tapasztalattal rendelkezõ segít a többieknek, pontosan tudja, mit kell nekik tenni ahhoz, hogy fejlõdjenek. Néhány edzés után nem állhatnak neki egymást kaszabolni mindenféle gyakorlat és ismeret nélkül, mert az sérülést eredményezhet. Ha mégis megteszik, büntetés vár rájuk. Nem teljesíthetetlen, hanem olyan, ami további fejlõdéshez vezet. Büntetés jár azért is, ha valaki ront az iskolában, mert a hagyományõrzés nem mehet az iskola rovására. Szintén nem lehetetlen feladatot kapnak, hanem olyat, amitõl elõbbre jutnak. Adott korszakot bemutatni a többieknek, bizonyítottan saját feldolgozással, vagy bizonyos könyvet elolvasni.
A közel húsz fõs (aktív harci állomány és civilek) egyesület teljesen saját erõbõl mûködik, mindenki saját maga készíti, vagy készítteti el a szükséges kellékeit. Elárulták, hogy távlati céljaik között szerepel egy három napos lovagi torna megszervezése, ami nagyban hozzájárulna a hagyományõrzõ csapatok további együttmûködéséhez, és egy lépéssel közelebb vihetne a legfõbb céljukhoz, hogy kiépítsenek maguknak egy saját helyet. Olyat, ami mellõz minden kényelmi szempontot, középkori körülményeket mutat. Természetesen nem zárkóznának el a külvilágtól, épp ellenkezõleg: élõ történelmet mutatnának be az odalátogatóknak, különösen a környékbeli iskolásoknak lenne óriási lehetõség a töri órákon hallottak megfigyelése „élõben”.
Steyer Edina