Van, hogy valaki ellátogat Velencébe, és a több száz éves, építészeti-mûvészeti remekek közt nem egy reneszánsz festõ neve jut az eszébe, hanem egykori rajztanáráé. Ugyanezt a pedagógust volt diákjai a mai napig, immár felnõvén is mesternek, tanár úrnak szólítják. Haraszti László 1988 óta Keszthelyen él, de a kanizsaiak az eltelt három évtized ellenére sem felejtették el a mûvészt és festékillatú rajzóráit.

A Budapesten született alkotó a Képzõmûvészeti Fõiskola befejezését követõen, a ’60-as évek közepén költözött Nagykanizsára, és az akkoriban még Landler Jenõ nevét viselõ gimnázium mûvésztanára lett. Messze földön híresek voltak az általa vezetett szakkörök – Haraszti László ma már sorra kapja a meghívókat az egykori növendékek újonnan nyíló kiállításaira. Mint mondja, ennél jobb visszajelzést egyetlen nyugdíjas pedagógus sem kívánhat magának.

– Pedig az igazság az, hogy soha nem tekintettem magamra tanárként – árulja el. – Bárhol is dolgoztam, ilyen értelemben egy kicsit mindig kilógtam a sorból, de a kanizsai iskolák szeretettel fogadtak, ráadásul a Landlerben olyan pezsgõ, szellemi mûhelymunkának lehettem a részese, ami igencsak kedvemre való volt. A felnõttekhez képest a gyerekek sokkal fogékonyabbak, nyitottabbak a szépre, a különlegesre – ha ezt ki tudja használni a mûvészeti tárgyat oktató tanár, akkor könnyû dolga van az órán. Haraszti László ezt tette. A katedrán sem szûnt meg mûvésznek lenni, s ahogy belépett egy osztályba, az mûteremmé változott, ahol a gondolatok és az ötletek kitörhettek a tantervi sémából.

– Az óráimra általában olyan alkotásokat vittem be, amik felvetettek valamilyen problémát, és párbeszédre, gondolkodásra ösztönözték a diákokat. Például, ha a saját munkám kapcsán nem boldogultam egy színdinamikai kérdéssel, az iskolában annyiféle választ kaptam, ahány gyerek velem szemben ült. Ami azt illeti, hiányzik is ez a légkör: úgy érzem, a tanulók nélkül egy picit magamra maradtam.

A 74 éves festõ- és grafikusmûvész ugyanakkor hozzáteszi: ma már más feladatai vannak, mint a tanári pályafutása alatt. Még nagyon sok, egy-két emberöltõnyi munkára elegendõ ötlete és vázlata vár megvalósításra, mellette pedig összegezni szeretné az életmûvét.

– Az elmúlt hetven évben rengeteget változott körülöttem a világ, de ahogy idõsödtem, engem is újabb és újabb gondolatok kezdtek foglalkoztatni – az új tartalom pedig új formát követelt. A fiatalabb énemhez képest ma már sokkal egyszerûbben, tömörebben fogalmazok meg sokkal lényegesebb dolgokat, de ez majdhogynem minden mûvészre igaz. Például az egyik tanárom, Barcsay Jenõ utolsó kiállításán már szinte mondriani egyszerûségû képeket lehetett látni, szóval ezek a tendenciák természetesek egy hosszú, alkotói életben.

Haraszti László jelentõsebb munkái közé tartozik a fõvárosi Vörösmarty téri díszkút mozaikja, de ott a keze nyoma az Astoria kávézóján és éttermén, valamint számos pécsi és keszthelyi épületen is. A nagykanizsai Cserháti-iskola részére is készített egy mozaikot, ami felújításra szorul – mostanában leginkább e körül a Zemplén Gyõzõt ábrázoló faliképe körül forognak a gondolatai. Közben folytatja egy régi sorozatát, a Gulliver-grafikákat is.

– A zárólapot már megrajzoltam, annak a Gulliver-emlékmû felavatása lesz a címe, de ez az eredeti történetben nem szerepel. Ahogy Karinthy a Capillária címû regényében szõtte tovább Jonathan Swift gondolatmenetét, úgy én a rajzaimban: hozzátettem valamit az eredeti mûhöz, amitõl az talán még aktuálisabb, érdekesebb lesz.

Nemes Dóra

Haraszti László a hónap elején a városba látogatott, és nem érkezett üres kézzel: elhozta Eldorádót – egészen pontosan az Eldorádó Nagykanizsán címû kiállítást, amit a Hevesi Sándor Általános Iskolában nézhetnek meg az érdeklõdõk a hónap végéig, az intézmény nyitvatartási idejében. A régi és új festmények, grafikák mellett egy, az unokájával közösen készített rajz is látható, hiszen a mûvész vallja: annál nagyobb öröm nincs, mint amikor a gyerekekkel közösen alkothat.

Képek:

Haraszti László a katedrán sem szûnt meg mûvésznek lenni

Eldorádó

Gulliver

Nyár