Tisztelettel köszöntöm nemzeti imádságunk, Himnuszunk születésnapján a Honvéd Kaszinó Fafaragó Szakkörének alkotóit és Zsovár Anita népi iparmûvészt, szövõt: õk azok, akik alkotásaikkal szebbé teszik ünnepünket. Mindezt a hagyomány értékét magasra mutatva teszik, s ezt tehetjük: „bölcsõtõl a sírig”. Ezzel a kiállítással most Popellár Jenõ fafaragó és tanár emléke elõtt is tisztelgünk. Köszönet érte a rendezõnek, a Honvéd Kaszinónak, Halmos Ildikó igazgatónõnek és minden egyes alkotónak, különösen Stiller Gábor faragó népi iparmûvésznek, a szakkör vezetõjének.

(Kultúra napi írásunkat A Magyar Kúltúra Napján címmel olvashatják)

Popellár Jenõ Tanár Úr mester volt a szakmájában és a hobbijában, különösen a fafaragásban. A kiskanizsai tanárt mindenki ismerte szûkebb pátriájában. Õ és felesége, Szollár Gizella tanárnõ, a népszerû Babi néni több generációt neveltek jóra és szépre. Popellár Jenõ bilógia-kémia szakos tanár volt, de tanított rajzot, technikát, mûszaki ismereteket, mezõgazdasági ismereteket, vezetett fafaragó és modellezõ szakkört. Munkára nevelt, mert tudta: minden érték teremtõje a munka. A felvidéki Léva mellõl származott Kiskanizsára, szeretetreméltósága révén hamar befogadta Kiskanizsa és a bõvebb pátria is büszke volt rá. 4 évig még a Móricz Zsigmond Mûvelõdési Házat is irányította. Az emberek hallgattak rá, tanácsait elfogadták, a gyerekek és a felnõttek is tisztelték. Termékeny életet élt, értékes hobbijával nem csak a saját örömére idézte fel a felvidéki pásztoroktól gyermekkorában ellesett motívumokat. Popellár mester által a kiskanizsai Templom-téri iskolából több nagyreményû fafaragó alkotó nemzedéke rajzott ki, ez adódott tovább a Kodály Zoltán Mûvelõdési Házba. S hogy remek csapat volt ez, azt bizonyítja, hogy még most is a Kaszinóban is tiszta, jó szívvel emlékeznek rá a fafaragók. A fafaragás nem csak ügyeskezûeknek való alkotó és mûvészi tevékenység, de még a borúra hajlóknak is örömet tud varázsolni az arcára, lelkére – mint ez a szépséges kiállítás ilyenkor a Magyar Kultúra Napján.
Ezen a napon különösen világos: a haza, a nyelv és a nemzet egymástól elválaszthatatlan dolog. S létezik a határoktól és állampolgárságtól független kulturális nemzet: nem csak a „magasban”. Ahol nem csak a skót szoknya menõ, de a Bocskai sem „ciki”. Ahol nem „ciki” magyarnak lenni, akár még magyarkodni sem. A magyar nemzeti identitás hasonlóan minden más kollektív sorshoz: támaszt, közös tapasztalatot, erõt ad a közösségnek. Legszentebb nemzeti jelképeink ezért nem válhatnak hatalmi acsarkodás tárgyaivá. Sõt, sokak szerint itt az ideje, hogy akár intézményt alapítsunk a teljesítménnyel megszolgált magyar büszkeségnek is, ha már van szégyeneinknek is intézményesülése: ez a Terror Háza és a Holokauszt Múzeum. Ebben a bizonyos Nemzeti Büszkeség Házában 15 elembõl álló állandó kiállítás mutatná be a magyar arcot: ezek a magyar nyelv, a táj, az õshonos háziállatok és növények, a gasztronómiánk, az italaink, ruháink, a magyar tánc, a zenénk, magyar találmányok, Nobel-díjasaink, világhírû magyarok, mesevilágunk és a magyar mitológia. Népi-urbánus vitáink helyett meg kellene végre már találni a nemzeti minimumot, ami akár maxima is lehet! Ennek fényében kellene véget vetnünk hideg polgárháborúnknak: ez is hazafiság lehetne.
Egyébként ha egy nemzet talpra akar állni, mindenkire szüksége van. S nem folytathatunk háborút a nemzet ellen…: vissza kell venni a hazát, hogy mindannyiunké legyen. Ezt erõsítheti bennünk egy ilyen kiállítás is a Magyar Kultúra Napján: az igényesen minõséget alkotó ember példává nemesül a közösség számára. Így lehet a kultúra a hovatartozás fundamentuma. De még a közösen énekelt Himnusz is ezt üzenheti. Itt az ideje szavainkban is lerombolni a határokat magyartól magyarig. Történelmünkbõl, kultúránkból, néphagyományunkból: itteni élõ népmûvészetünkbõl akár erõt is meríthetünk. „Isten áldd meg a magyart!” – ez nem bús, pesszimista dal, hiszen jókedvet és bõséget kér… S a hazaszeretetet, a nemzeti hovatartozást és a magyarságtudatot tanulni és tanítani kell, ez az alakítás egy ilyen kiállítással is lehetséges. Ne feledjük: „a hazaszeretet ott kezdõdik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek”. Ez már igényesség: a szolidaritás, a hazaszeretet, az igazság és a jó erkölcs. Ennek hiánya igénytelenség. Egy igénytelen nemzettel bármit meg lehet tenni, az igénytelenség gyengeséget, kiszolgáltatottságot szül. Én itt viszont sok- sok igényes alkotást látok. Ez adhat erõt Magyarországnak (a külhonnal együtt) és Kanizsának is. Kanizsa kulturális centrum kell, hogy legyen!
Az is, mert van például ilyen jól mûködõ fafaragó közössége: a Honvéd Kaszinó Fafaragó Szakköre, benne szuverén alkotók. Munkájukat a hagyományõrzés, a hagyományos népmûvészet, a modern faszobrászat és az új utak keresése jellemzi. Bizonyítják, hogy igenis a következetes realizmus által is, a természetelvû igényes plasztikai alakítás révén is felfejthetõk a világmindenség titkai, mert a fának lelke van… Nem szakemberként, hanem rácsodálkozó kultúremberként köszöntök itt. Ezért nem kívánok a konkrét alkotásokkal foglalkozni, de azt látom: tisztességgel, minõséget teremtve mûvelni kell a mesterséget, és akkor azzá lesz, azzá lehet, ami a végsõ küldetése: hogy mûvészetté minõsül. Isten áldja meg a kiállító kanizsai fafaragókat, név szerint (mert a néven nevezés is szakralitás): Bátki Erikát, Jerausek Gyula népi iparmûvészt, Mánfai Lászlót, ifj. Mánfai Lászlót, Mátai Józsefet, Mónai Zsuzsannát, Popellár Jenõt, Stiller Gábor népi iparmûvészt, Takács Gábort, Varga Józsefet és a tanítványokat: Dávidovits Lászlót, Hohl Lászlót, Horvát Ferencet, Marton Lajost és Török Jánost.
A bölcsõ, az ágy és a koporsó fa: így lehet emberi nagy jelképtárunk legösszetettebb jelentésû egyetemes szimbóluma a fa. A fa lehet az élet fája, élõ vizeknek kútfeje, lehet égigérõ. Hadd köszöntsek itt egy népi ráolvasó ima részletével:”Ég szülte Földet, Föld szülte fát, fa szülte ágát, ága szülte bimbaját, bimbaja szülte virágját…”
- a bölcsõtõl a sírig….
S itt van vendégként kedves Kolléganõm, Zsovár Anita, a Batthyány Lajos Gimnázium kiváló matematikatanárnõje, aki szövõ népi iparmûvész. Penelopé igényes utódja õ gyönyörûszép szõtteseivel. Íme, ilyet is tud valamely matematikatanár! A gyapjú puhasága, melege, formálhatósága, lágysága csodálnivalóan találkozik nõi érzékenységével. Ez harmóniát teremthet környezetkultúránkban is, az, hogyan lehet a gazdag múltból jõve modellt adni a jelennek és a jövõnek sokszínûségben, minõségben akár használati tárgyakban és akár „varázsszõnyegeken”. És igenis lehet még a hagyomány szerint élni: mert tudnunk kell, egy gazdag múlt örökösei vagyunk. Zsovár Anita alkotásai értékek és rejtett jelek fellelése, ápolása és továbbadása. Ez a tudás a múltból integet a megbecsülõ jövõnek. Vonatkozik ez a szövésre és a faragásra is: õsi népi iparmûvészetünk magyar nemzeti létünk szerves része, megmaradásunk egyik záloga. Szükségesek az ilyen népmûvészeti kiállítások, mert közösségünk önazonosságát erõsítik identitászavaros idõnkben. A magyar díszítõmûvészet (legyen az faragás vagy szövés) õseinktõl a kéz mozdulatain keresztül öröklõdõ anyanyelv: a szív nyelve. Ezért van szükség képíró asszonyokra és fafaragó emberekre… Vigyázzunk rá, hogy ki ne haljon ez a tudás, amely a bölcsõtõl a koporsóig mûvészetet rak minden holminkra. Ezt köszönöm a faragóknak és Zsovár Anitának, hogy a gyönyörût naponta vágyják, és a szépet elhozták közénk. Ezzel talán újabb szépérzéket mozdít meg bennünk minden tárgy, amelyet mesteri és mûvészi tíz ujj és egy lélek formált ki.
Mindez engem nemzettudatra, hazafiságra és ünnepek megtartására : azaz hazaszeretetre nevel – és nem csak a Magyar Kultúra Napján. De (Márai Füveskönyvébõl tanulva): „Nevelhetünk–e valakit hazaszeretetre? Mintha azt mondanánk: „Korbáccsal és szöges ostorral kényszerítlek, hogy szeresd önmagadat.” A haza nemcsak föld és hegy, halott hõsök, anyanyelv, õseink csontjai a temetõkben, kenyér és táj, nem… A haza te vagy, szõröstül – bõröstül, testi és lelki mivoltodban, õ szült, õ temet el, õt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerû, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.”Így van ez mindenkor, különösen a Magyar Kultúra Napjának ünnepi pillanataiban.
Szép ünnepet kívánok mindenkinek!

Balogh László tanár, képviselõ

(Elhangzott 2010. január 22-én a nagykanizsai Honvéd Kaszinóban, a Magyar Kultúra Napjára rendezett népmûvészeti kiállítás megnyitójaként.)