…engem galambomnak…”. Így kezdõdik a tót himnusz, amely valójában magyar népdal, s mint ilyet Bartók Béla is lejegyezte. Vagy Bela Bartok? Nem is tudom hirtelen, mert hova-tovább minden magyarnak hitt híresség tóttá válik, ha Robi Fico végére jár a magyar törté-nelemhamisításnak. És miért ne járna utána? A tót História címmel megjelenõ havilapban már egy elfeledett tót tudósról szóló könyv recenziója jelent meg. És ez a szerencsétlen, és elfele-dett tót tudós nem más, mint Stefan Anian Jedlik, azaz Jedlik Ányos Benedek-rendi szerzetes, aki az õsi tót iskolarendszernek köszönhetõen feltalálta a dinamót. De ott van a régebbi elfe-lejtett tót hõs is, Mikulás Zrinsky, akit mi, ostoba és nacionalista botor magyarok Zrínyi Mik-lósként tartunk magunkénak. 

Rákócziról, Thökölyrõl és másokról ne is beszéljünk, de lehet, hogy Kodály is hamarosan tót zeneszerzõ lesz. Igaz, nincs ezen mit csodálkozni, hiszen Gabrielovi Bethlenovi is híres tót történelmi személyiség volt e tudományos tót lap szerint.
De ez az élet. Változik a világ, és mi is változunk benne. Kilencven esztendeje kötelezõ volt lemondani a magyar állampolgárságról, mert Magyarországot a kulturált, mûvelt Nyugat a sa-ját kárára fölszabdalta. Az addig „nemvoltország”, Tótia – ahogy akkoriban nevezték – ha-talmas birodalommá vált, és bekebelezte Csehországot is. Pedig – és errõl sem szól sem a ma-gyar, sem a tót történelemhamisítók sokasága – a magyar kormány 1920 februárjában teljes körû autonómiát engedélyezett a tótoknak, saját minisztériumokkal, saját kormánnyal. A mû-velt Nyugat azonban pénzért, ledér éjszakákért, s persze felsõbb kõmûves-parancsra szanaszét hasította Magyarországot.
Milliókat ölt meg ez a döntés azóta, de csak magyarok millióit. Nem a nagyszerû választott nép tagjait, tehát kit érdekel? Lehet büntetlenül tagadni, lehet lekicsinyleni e szenvedéseket sõt, az MDF legértelmesebb vezetõje, a rovarirtó kisiparos Herényi Károly szerint maga az üldözött MAGYAR – véletlenül sem a zsidó – hibája, hogy egyáltalán üldözték. Ki foglal-kozik manapság ezekkel a dolgokkal. Régen voltak, ma már történelemnek számítanak, s amúgy is mi magyarok hamisítjuk folyton a történelemkönyveket – mondják a tótok is. A többiek egymást túllicitálva bizonygatják ostobábbnál ostobább történelmi adataikat, ame-lyekbõl aligha lehet eldönteni, hogy voltaképpen melyik nép is az Európában, amelyik a leg-elõször betette ide a lábát. Hiszen Trianon óta minden nemzet(ecske) ezt magának vindikálja, bizonyítva ezzel, hogy a magyarok az õ nyugalmas ittlétüket zavarták meg a Kárpátok gyû-rûjében az úgynevezett honfoglalással. A tótok lassan arra a cáfolhatatlan következtetésre jut-nak, Szvatopluk és Árpád ugyanazon személy volt, csak skizofrén. A történelem tehát furcsa dolgokat produkál.
Most viszonylagos béke van Romániával, Szerbiával, Ukrajnával, Horvátországgal, és Ausztriával is. Azonban választási kampány van Magyarországon, s ebben a kampányban bi-zony elõvették a jó anyaországiak a nemzetiségi, a Trianonos, és az egyéb efféle cinkelt kár-tyákat. A választások után úgysem történik semmi, és egyetlen képviselõnek sem lesz tovább-ra sem szívügye a határon túli magyarság sorsa, de most legalább kiordítozzák magukat. Olyan anyaországgá lett Magyarország, amelyet a gyermekei bizony nagyon szégyellnek. Vagy sajnálnak? Ki tudja. Amolyan jólszituált gyerekek hajléktalan és alkoholista édesanyjára hasonlít ez a mai Magyarország. Mért mondom ezt? Mert az alkoholista hajléktalan ordítozik mindenkire mindent, s véd olyanokat is e dühkitöréseiben, akik voltaképpen ma már õt kény-telenek védeni. Kapóra jött ennek az anyaországnak ma a tót himnusz, kötelezõ éneklése az iskolákban. Ráadásul a tót himnusz nem is tót himnusz, de ezt mindegy…, hiszen hallottunk már klezmer zenében is zsidó népzeneként magyar népdalt. Belefér, hiszen ekkora népzenei kincse senkinek nincs rajtunk kívül a világon. Lophatnak belõle himnusznak valót, népdalnak illõt, s akár rockosíthatja is, aki akarja. Tehát kötelezõ a tót himnusz éneklése az iskolákban, és ez ma Magyarországon hatalmas problémát jelent a jobboldalnak. Tudok olyan országot, ahol minden reggel egy másik nemzet himnuszát kellett énekelni, nem volt kétnyelvû bizo-nyítvány, s ez mégsem zavarta az alkoholista, hajléktalant, azaz az anyaországot. De most kampány van. Kell a balhé. Kell mirõl beszélni, kell kit szidni, mert nem is kampány a kam-pány, ha nincs cirkusz. Csak sajnos azt nem látja az anyaországi, amit látnia kellene. A fel-vidéki magyarságban már nincs erõ. Mert felvidéki magyar is alig van már. S aki van, fél, mert Ficóhoz képest Adolf Hitler egy élelmes kisdiák volt csupán. És Ficó után úgy mennek a buta, európaiatlan tótok, mint a tipegõ pipik az anyjuk után. Gyûlölik a magyart, mert nem ismerik a saját történelmüket, amely a magyarok nélkül nem is léteznék. Ám, ha a pipik anyja rossz helyre lép, azt a pipik is megkeserülik. De ez már legyen az õ dolguk. A felvidéki ma-gyar tehát fél, retteg, ezért két dolgot tesz. Vagy tót iskolába íratja a gyermekét, vagy ha közel van a határhoz, Magyarországon járatja iskolába – ami Hiller óta szintén nem elõny. A leg-tragikusabb azonban az, amit ma hallottam Nyitrán: „Mi nem vagyunk magyarok, hanem ma-gyarul beszélõ szlovákok.” És ezt három, öt-hat év körüli kisgyermek mondta teljes meggyõ-zõdéssel, ellenkezést nem tûrõ hangon, amikor rákérdeztem a nemzetiségi hovatartozásukra.
Aztán rájöttem, talán jobb is, ha ezt az egy népdalt, még ha tót himnuszként is, de megta-nulják, s ha Jedlik Ányost is tótnak tudják – de legalább ismerik, s talán az idõk változásával, amikor számukra is kiderül, hogy nem is volt tót, pont rá lesznek büszkék, s általa ismét büszke magyarok.
Addig meg mi énekeljük saját gyönyörû népdalunkat, õk pedig csattogóbb formáját, mint a tót himnuszt. Bár jobban tennék Ficóék, ha kitalálnának maguknak egy új himnuszt, a nagy tót zeneszerzõ, Franciscovi Erkelovi zenéjére. Addig is reménykedjünk régi jó, magyar (vagy tót?) közmondásunkban: „A tót is megnyugszik, amikor leesik a fáról.”
És a faág bizony már reccsenget. És van még egy találó, több évszázados magyar közmon-dásunk, amelyet végszóként csak-csak idevetek, köszönetül Jedlik Ányosért: „A kása nem étel, a taliga nem szekér, a tót nem ember.”
Stoffán György helyettes fõszerkesztõ
Európai Idõ – Sepsiszentgyörgy