Dávid Zoltán ott volt az Erzsébet téri szovjet emlékmû ledöntésénél, amiért majd’ egy évig tartó börtönbüntetést is kapott. A „Szabadság Hõse” Emlékéremmel kitüntetett idõs úr egy ideig közös albérletben élt Ungor Károllyal, a forradalom és szabadságharc kanizsai eseményeinek tizenhat évesen elhunyt, évtizedeken keresztül agyonhallgatott áldozatával.

A ma már Nagyrécsén élõ Dávid Zoltán fiatal és bohó legényként, tizennyolc évesen csöppent bele a forradalmi eseményekbe, ám az azt követõ megtorlás végleg felnõtté érlelte. Ott volt az Erzsébet téri szovjet emlékmû ledöntésénél, a laktanyánál pedig többi társával együtt fegyvereket követelt.

Azt mondja, a hozzá hasonló fiatalok nem akartak csodát mûvelni, nem akarták megdönteni a rendszert, egyszerûen csak a kíváncsiság hajtotta õket, no meg a vágy, hogy fegyvert foghassanak. Ismerte Ungor Károlyt is, aki Skerlág Józsefnével együtt halálos lövést kapott a mozikertben. A tizenhat éves, ártatlanul meggyilkolt fiúról azonban mélyen hallgatott az elmúlt negyven év agyonhamisított históriája.

– Iskolatársak voltunk Ungor Károllyal, ugyanis vegyes osztályba jártunk, amelyben voltak festõk, fényképészek, kõmûvesek és mint jómagam, szabók – meséli Dávid Zoltán. – Majdnem egy évig albérletben laktam Karcsi barátommal, az ipari iskola pedellusánál, akit Anna néninek hívtak. Néha segítettünk az akkor már idõs, meglehetõsen rosszul látó néninek. Ungor Karcsi festõnek tanult a város egyik legismertebb festõjénél, a Czirákinál. Emlékszem, azon a hétvégi napon a Karcsi hívott, induljak el velük én is a buszhoz, de az enyém késõbb ment, így inkább maradtam – lehet, hogy ez életem legjobb döntése volt, mert ha megyek, akkor talán engem is lelõnek az ÁVÓ-sok. Karcsi a barátjával a korabeli tudósításokkal ellentétben ugyanis nem moziba ment, hanem a buszhoz, amivel hazautazhatott volna a szüleihez, Szentpéterúrra, pontosabban Vörrüre, ez egy közeli, kisebb település. Többször is készültem az elmúlt években, hogy elmegyek a sírjához, de valahogy soha nem érek oda. Barátok voltunk, Karcsi jópofa gyerek volt, a tanárok is szerették, általában szót fogadott. Néha énekelgetett, de nagyon fa hangja volt. Azon az ominózus estén egyébként hamar eljutott hozzám a hír, hogy lövést kapott. Ugye, ahol laktunk, nem volt távol a mozikerttõl, s a hírek gyorsan terjedtek szájról-szájra. A kórházba már nem tudtam bemenni hozzá, mert engem is elragadtak az események.

– Aminek következtében majdnem egy évet töltött börtönben.

– Igen, 1957 júniusában letartóztattak – akkor, amikor már nem is számítottam rá. Ugyanis ott voltam az Erzsébet téri szobor ledöntésénél, de tevõlegesen nem vettem részt benne, csak néztem. Kíváncsi voltam, mint minden fiatal. Aztán a tömeggel mi, fiatalok is a laktanyához vonultunk, ahol fegyvereket követeltünk – engem csak az hajtott, hogy végre valódi fegyvert foghassak a kezemben. A megtorlás hamar utolért minket, hiszen mint mindenhol, itt is akadt szemtanú, aki feljelentett minket. Menekülnünk kellett, társaimmal együtt elindultunk a határ felé, de én Felsõszölnöknél visszafordultam. Azt mondtam nekik: fiúk, én nem megyek sehova. Ha akkor valaki megsúgta volna, hogy micsoda szenvedés következik hamarosan! Biztos nem maradok, ha tudom, hogy börtön vár rám. Tizenegy hónapig voltam bent, az volt a szerencsém, hogy a fegyvert az erdõn eldobtam, így nem találtak nálam semmit sem. Ez a majdnem egy év rettenetes volt, az állandó éjszakai kihallgatások, a verések, kínzások, a többiek jajveszékelése mély nyomot hagyott bennem. Ha kimegyek, soha nem érnek utol. Az akkori társaim, akik bátrabbak voltak nálam, ma már mind vagyonos üzletemberek. Így visszatekintve azonban összességében mégsem bántam meg, hogy itt maradtam, mindig arra gondolok, hogy akkor most nem lennének ilyen szép unokáim… Késõbb egyébként sokan nem tudták, hogy én részt vettem a forradalomban, az ember igyekezett a múltját eltitkolni, nehogy hátránya származzon belõle. Ez az oka annak is, hogy Ungor Károly halálát ennyi ideig hallgatás övezte. Mert hát ki is mert volna róla beszélni?

Horváth Attila