Árpád-házi Szent Erzsébet (1207–1231)

A magyar szentek, a magyar történelmet meghatározó személyiségek és történések kerek évfordulói sorában, melyeknek a magyarságot emelõ szellemi és szakrális értelemben is kiemelkedõ, rendkívüli jelentõsége van, meg kell említenünk:
– Atillától, azaz a Turul-nemzetségbõl származó Árpád gyõzelmét, majd halálát 907-ben a pozsonyi csatában 1100 évvel ezelõtt, ami hosszú idõre biztosította a magyarság Kárpát-medencei térnyerését és megerõsödését a nyugati betörésekkel szemben;
– Szent Imre születését 1007-ben, 1000 évvel ezelõtt;
– Szent Erzsébet születésének 800. évfordulóját;
– Hunyadi János világra jövetelét 600 éve;
– a világra szóló nándorfehérvári diadal tavaly múlt 550. évfordulóját;
– az 1956-os forradalom és szabadságharcot, mely a kommunizmus világuralmi rendszerének bomlását indította el, s ennek a múlt évben ünnepelt 50. évfordulóját.

Erzsébet a késõbbi IV: Béla király testvéreként született 1207-ben Sárospatakon a középkor egyik legjelentõsebb magyar királya, a becsület, az erény és a törvény útját járó, 30 évig uralkodó II. András és a merániai Gertrúd harmadik gyermekeként. Születését így jövendölték meg: „Éppen most kelt föl Magyarország fölött egy fényes ragyogású csillag, az én uram-királyomnak ezen az éjszakán leánya születik. Ennek a királylánynak a fénye egészen Marburgig árad, s az egész világra eljut.” Nevének jelentése: az én Istenem megismert. Rendkívüli egyénisége kora gyermekkorában már megmutatkozott, s ez rövid, 24 éves életciklusát is meghatározta.

Oly korban volt Európa és a világ számára is példamutató, amelyet IV. Béla római pápához írt levelébõl tudhatunk. Eszerint: amikor Magyarország nagy veszélybe került – a mongol hódítás elhárítására — az akkori Nyugat három legfõbb udvarát: Rómát, a Német–római Császárságot és a Frank Birodalmat kérte segítségül. Az ígéretek ellenére segítséget sehonnan sem kapott, mint a történelem folyamán annyiszor.

Erzsébet táltos kisleány volt. Mindent tudott, ami lényeges, bár nem tanította senki. Szívében hordta a szeretet parancsát. A kis Erzsébet atyja palotájának kápolnájában minden nap hosszasan imádkozott, böjtölt, egyszerû ruhában járt, keveset és okosan beszélt, segítette a rászorulókat; saját ételét, ruházatát osztotta meg velük, tanította õket.

Egyszer télvíz idején kötényében ételmaradékot vitt a vár kapujához a szegényeknek. Atyja csodálkozott sietségét látva, s megszólította: hová mégy, s mit viszel? Erzsébet megijedve így felelt: rózsát viszek. Atyja tudván, hogy ilyenkor nincs rózsa, meglepetten látta, hogy a kis kötényben valóban rózsák voltak, illatos, piros rózsák. A keresztény hagyományban a rózsa és a kenyér Jézus jelképe; nemcsak étel, hanem szellemi táplálék formájában is. Átváltozás, csoda az egyik formából a másikba.
Atyja akaratának engedelmeskedve – I. Hermann türingiai õrgróf kérésére, a kor szokásainak megfelelõen már négyéves korában eljegyezték – került a kis Erzsébet tizenhárom társzekér arany, ezüst és más kincseket tartalmazó hozományával Eisenachba, majd Wartburgba.

Az idegen udvar nem nézte jó szemmel Erzsébet egyszerû ruházatát („fehér ló” szõrébõl készült ingecskéjét), magyar nyelvét, gondolkodását, szokásait, imádkozását, böjtölését, adakozó hajlamát – pazarlónak tartották. A költekezõ életmódú, zajos mulatságokat kedvelõ wartburgi udvar sohasem vált igazi otthonává.

Miután a betegeskedõ võlegény, Hermann 1216-ban meghalt, öccse Lajos, aki Erzsébet legjobb pajtása volt, jegyezte el. 1221-ben házasodott össze a nála hét évvel idõsebb Lajossal, akivel boldog házasságban élt. Legbensõbb titka és egyik legvonzóbb tulajdonsága volt, hogy tökéletes összhangot tudott teremteni az Isten és a férje iránti szeretet között. Lajos jótékonykodásában is együtt érzett feleségével, és támogatta õt. 1222-ben megszületett Hermann, akinek születésekor atyja, II. András újabb tizenhárom társzekérnyi kincset küldött ajándékul, majd 1224-ben megszületett Zsófia, 1227-ben Gertrúd.

Amikor 1225-ben Lajos II. Frigyes oldalán hadba indult, Erzsébet vette át a tartomány kormányzását. Igyekezett az éhínségek, járványok, betegség okozta sebeket orvosolni, Wartburg várának éléstárait megnyittatta a szegények elõtt, miközben õ mértéktartóan élt. Szolgálta, ápolta a betegeket, gyógyította a bénákat, vakokat, a szegényeket segítendõ szõni, fonni és varrni tanította a tartomány jólelkû, vallásos, nemes asszonyait.

Egy alkalommal, amikor a férj távol volt otthonától, egy leprást vitt haza, férje ágyába fektette, gyógyította. Lajost hazajövetelekor az udvar felbõszítette, hogy mit tett Erzsébet. A hálószobába belépve felhajtotta a takarót, s rögtön lehanyatlott keze: a beteg ember szenvedõ arcán Krisztus vonásait fedezte fel. Õ is meglátta, amit Jézus mondott: „Amit eggyel cselekedtek a legkisebbek közül, velem teszitek.”

Koronázásakor II. Frigyes ígéretet tett III. Ince pápának szentföldi keresztes hadjárat indítására, melyre Lajos is elkísérte. Erzsébet megérezve a közelgõ tragédiát, maga varrta fel sírva a keresztesek jelét férje ruhájára, s ettõl kezdve gyászruhát hordott. Lajos nem érte meg Gertrúd leánya születését, út közben megbetegedett, s meghalt. Az özvegy így kiáltott: „Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!”

Lajos oltalma nélkül Erzsébet sorsa még nehezebbé vált az idegen közegben. Lajos öccsei: Henrik Raspe és Konrád igen keményen bántak a húsz éves özveggyel: megfosztották vagyona kezelésének jogától, férje birtokainak jövedelmétõl.

Wartburg várát így elhagyni kényszerült, majd átmenetileg Eckbert, bambergi püspük fogadta be Pottenstein várába, aki II. Frigyessel való újraházasodását javasolta Erzsébetnek. Ám õ ezt nem akarta. Sokat nélkülözött, de alázattal tûrte megpróbáltatásait. Sokszor azok bántották, akiken segített, de Erzsébet nem haragudott rájuk, imádkozott értük.

Lelki atyjául a pápa Konrádot, az aszkéta életet élõ ferences papot jelölte ki – feladatául téve Erzsébet tökéletességének kibontakoztatását. Erzsébet Krisztus iránti szerelme jeleként tökéletesen engedelmeskedett, hû hajlékonysággal simult Isten kezébe, emberi szigor nem tudott ártani neki. Õ a szolgáló szeretethez az imából kapta az erõt; imádság közben gyakran látták arcát ragyogni.

A sok szenvedés és hányattatás után belépett Szent Ferenc harmadik rendjébe (olyan családos emberek rendje, akik szegénységet, engedelmességet fogadtak, mások szolgálatára szentelték életüket). A Magyarországról kapott pénzbõl Marburgban ispotályt alapított, ahol egyszerû ruhájában ápolta, a jó Isten és az emberek iránti szeretetbõl a legnehezebb munkákat vállalva magára gyógyította a súlyos betegeket, leprásokat. 1231 novemberében megbetegedett. Utolsó napjait derû ragyogta be, még meglévõ holmiját elajándékozta, s vigasztalta a mellette lévõ nõvéreket 17-én bekövetkezett haláláig.

Halála közeledtével Jézus jelent meg neki, és éneklõ madarak képében angyalok, hogy lelkét a mennyországba vigyék. Szent testébõl halálát követõen napokig jó illat szállt fel jeléül annak, hogy tiszta lelke testét is tisztán tartotta. Csodás gyógyulások számtalan esetét jegyezték fel sírjánál. Az általa alapított Szent Ferenc-kápolnában temették el. Késõbb ereklyéi fölé óriási templomot emeltek, ami milliónyi ember zarándokhelye lett, s amit a XVI. században leromboltak.

Halála után négy évvel pünkösdkor avatták szentté, azóta emlékezünk pünkösdkor „rózsával”. A magyar királylány születésének 800. évfordulóját szent évként tisztelik német nyelvterületen, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a 2007-es esztendõt Szent Erzsébet-évnek nyilvánította.

Magyarországi Szent Erzsébetet ma a világegyház legnagyobb nõi szentjének, az Isten és emberszeretet példaképének, a szegények, elhagyottak és betegek, a fiatal anyák, a ferences harmad rend és a karitász védõszentjének tartják.

Áldozatos élete, életszentsége, csodatevései és az ezt aranyszállal átszövõ legendák mûvészek sokaságát ihlették meg, akik alkotásaikkal állítottak emléket az utókor számára. Számos alkotás, templom viseli nevét. Közülük remek mívû, híres szárnyas oltárával emelkedik ki a kassai Szent Erzsébet-templom.

Szent Erzsébet liturgikus tiszteletének egyik szép hazai himnusza:

„Vigadj, boldog Pannónia,
mert Krisztus téged így szeret:
zengjen a Himnusz dallama,
mondjál szívedbõl éneket.

Hiszen belõled származott
Erzsébet, ékes asszonyunk,
ki minden földit elhagyott,
mert hívta Krisztus, jó Urunk.

Királyi házba küldetett,
de Isten kedves lánya lett,
ezek közül Õt lelte meg,
s vezette így az égi kegy.

Ámul, vigad Türingia,
természet rendje változik,
csodákat láthat sok fia,
gyakran, ha Õ imádkozik.

Méltó dicséret áldja Õt,
dicsérje szó és zengje dal,
Õ pártfogónk az Úr elõtt
buzgó imádságaival.”

A népi hagyomány Szent Erzsébet napját piros betûs ünnepként tartja számon. Sok helyütt sütnek Erzsébet-kenyeret, s adják a szegényeknek, nagycsaládoknak. Szép szokásként maradt fönn Mezõkövesden Erzsébet egyik látomása nyomán a „koldusetetés”, alamizsnaosztás, a szegény betegek, öregek számára a szomszédba átvitt Jancsi-korsó.

Álljon példaként elõttünk szent élete, merítsünk erõt cselekedeteibõl, feltétel nélküli szeretetébõl, áldozatából, hogy nyomában mi is szeretettel neveljük utódainkat, gondozzuk megöregedõ eleinket, ápoljuk hazaszeretetünket, s az evangéliumi fény, és a jó Isten segítségével, tetteinkkel segítsük nemzetünket!

RUZSINSZKY KLEMENTINA