Cikkünk forrása Nagykanizsa egykori napilapja, a Zalai Közlöny. Elsõ királyunk halálának 900. évfordulójára jelentette meg benne Barbarits Lajos fõszerkesztõ. Szerzõje Gazdag Ferenc püspöki tanácsos, õ kezdte meg az egykori Nepomuki Szent János templom köré a plébánia szervezését. Idõszerûsége okán osztottuk meg ezt a 72 éves írást Olvasóinkkal, több benne ugyanis az, ami összeköt, mint ami elválaszt. Az általunk adott cím is jelzi, fõ üzenete a nemzeti önrendelkezés és a társadalmi szolidaritás. Ezek az értékek a szabadság keresztény értelmezésébõl fakadnak, ezért ölelnek át évszázadokat.

Ünnepel a magyarság a csonka hazában csakúgy, mint a trianoni határokon túl, nemkülönben az egész világon. Több milliónyi zarándoksereggé lesz a föld hátán szétszórt magyar, hogy hálás kegyeletének és köteles tiszteletének adóját lerója elsõ szent királya, István elõtt. Vándor lesz ma minden magyar, és lélekben Szent István sírjához zarándokol, mert élni akar. Temetõt látogat, mert jövõt akar.

A vándor megdöbben, ha lemegy a Nap és mellészegõdik társul az éj, a sötétben keresi a fényt, mely neki világít és irányt mutat. A szétdaraboltság, a munkanélküliség, a nincstelenség, a fejvesztett iránytalanság és a sok vezérhetnemség sötétsége szegõdött mellénk, és kapkodva keressük az irányt, a fényt, hogy tovább haladhassunk a nemzetek országútján. Nem kell nekünk Wotan istenek után futkosnunk, weimari tölgyeket ültetnünk, van útmutatónk, van irányítónk: Szent István elsõ apostoli királyunk. Õ nem a múlté, a feledékenység homálya nem borult rá, nem temette be az idõ homokja. 900 éves sírjából elénk áll, hogy halhatatlan szellemének fényével emberfeletti megpróbáltatások között vergõdõknek irányt mutasson, a megfogyatkozott, de le nem tört, élni akaró magyaroknak.
A megváltozott politikai és gazdasági viszonyok között, az új eszmeáramlatok kavargó káoszában Szent István fennkölt alakja és szelleme kell, hogy lebegjen törvényhozó testületünk elõtt a jövõ alapozásában. A koppányok szelleme nem tudta a szentistváni gondolatokat letörni, megsemmisíteni 900 évvel ezelõtt se. Bizton reméljük, hogy szellemének világító és éltetõ kisugárzásával útját állja a pogány romboló szellem elhatalmasodásának és új távlatokat mutat most is.
Szebb jövõnk, akárcsak dicsõ múltunk, vallási és politikai tényezõkön nyugszik, ha elfordulunk az elsõtõl, elbukunk a másodikkal. Szent István nem a Turul, a szent totemõs védõszárnyai alatt indult el pogány eszmékkel népe összekovácsolására, boldogítására és jövõjének biztosítására, hanem apostoli kereszttel és annak szellemével. A törzsszövetség és vérségi kötelék nem bizonyult elég erõsnek a honfoglalás állandósítására. A keresztény Európában Szent István nemzete sírját látta tátongni a pogány vallásban, azért nem sajnálta feláldozni Koppányt, Gyulát, Vászolyt, csakhogy a kereszténységet megerõsítse. A keresztények Istene nem tûr maga mellett más isteneket, azt akarja, azt kívánja, hogy a neki kijáró hódolatunk tömjénét csak õelõtte füstöljük el, de azt is parancsolja, hogy: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami Istené.”
István jól tudta, hogy Isten nélkül nincs erkölcs, nincs elöljárói tisztelet, hisz: Minden ország támasza és talpköve a tiszta erkölcs, mely ha elvész, Róma megdõl s rab igába görnyed. Éppen ezért fiának adott intelmei között az elsõ helyet a szent vallásnak adja. Ne féltse senki a kereszténységtõl a nemzet elsorvasztását, savóvérûsítését. A kereszténység a faji értékeket nem semmisíti meg, csak nemesebbekké és tökéletesebbekké teszi. Akkor volt csak igazán nagy és dicsõ a magyar, mikor királyai és alattvalói szívét a mélységes, igazi keresztény hit és krisztusi szeretet dobogtatta.
Akkor zúdult ránk a tatár-török pusztítás, mikor a hit, a vallásosság megfogyatkozott a magyarban, vagy õseink hitétõl elpártoltunk.
Szent István keresztény volt és magyar, kimondhatjuk: a legelsõ és legnagyobb fajvédõ. Azonban nem tartja vissza magyar lelke és magyar vér iránti szeretete a pogány lázadás véres elnyomásától, ha a kereszténység megmentésérõl van szó. Viszont magyar még a püspökkel szemben is, és nem ereszti át országán II. Konrád német császár követét, mert a görög császárhoz való küldetésében országa elleni törekvést lát. Alattvalóit nem a véralkat, vagy biológiai szempontok szerint határozta meg, hanem egy magasabb, egy szellemibb, valláserkölcsi, az Isten országának eszméje szerint.
Szent István kereszténysége nem jelenti a valutacsempészek bárgyú dédelgetését, nem jelenti a magyar vér kiszipolyozóinak valóságos kitenyésztését, nem jelenti a kartellek és kapitalista nagyhatalmak szekértologatását, uszályhordozását. A kereszténység jelent együttérzést a nyomorgó milliókkal, jelenti átölelését, felkarolását még a lerongyolódott magyarnak is. A kereszténység bátorságot jelent, még az önérdek ellenére is megnyitani a wertheimkasszákat, kitárni a földsorompókat. hogy ne kelljen a magyarnak éhezni, koplalni, munka nélkül ténferegni, rongyokban járni, vagy kivándorolni. Az éhezõknek kenyeret osztogató Krisztus, a sánták és bénák hóna alól mankókat kiszedõ Krisztus ostort fogott a kufár-kalmár lelkekre, fogjon a magyar törvényhozás is ostort mindazoknak, kiknek nincs hitük, erkölcsük, áldozatkészségük — magyarnak lenni.
Korunkat a Vezér gondolata hatja át, sajnos, ezek a vezetõk nem mindig az igazság útjain járnak, beleesnek a téves vallási eszmék, politikai eretnekségek útvesztõibe. Biztos vezért akarunk! Ott van elsõ szent királyunk, István, kereszt a kezében, szent korona a fején, Krisztus Igéje az ajkán. Legyen õ a mi vezérünk, mint minden idõk legnagyobb magyarja!