Az elõzõ nyolc év kormányai az elsõ lépéseiktõl, kezdeményezéseiktõl az utolsóig a legnagyobb ellenzéki párt halálos szorításában kormányoztak. Ennek káros hatását szenvedte el az egész ország beleértve mindannyiunkat. Kaptak is a kormányok érte hideget, meleget érdemeset és érdemtelent egyaránt. A vége egy nagy bukás lett, melybõl a kilábalás keserves csigalassúságú lesz. Folyamatosan voltak õk illegitimek, csalók, voltak a bankárok kormánya, legutóbb, pedig már az oligarchák kormányának a bélyegét is rájuk sütötték. Már a feledés mély homályából reaktivált minõsítõ jelzõvel, hosszú évtizedek óta már csak történészeink kiváló leírásainak újraolvasáskor találkozhattunk.

Még az úgynevezett szocializmus idõszakában is csak elvétve volt a politikai közbeszéd eszköze és tárgya, bármely elõzõ hatalom, természetének, tartalmának minõsítéséhez az oligarchák szitokszóként való alkalmazása. Amikor az oligarchák elhangzott az ellenzék vezérének szájából futótûzként terjedt el szerte szét az országban. Az ellenzéki párt megyei és városi vezetõinek sajtótájékoztatóit szinte uralta a Gyurcsány és Bajnai kormány az oligarchák kormányának való minõsítése, hogy ez hozott-e valamit az ellenzéki párt konyhájára azt nem tudni, azt viszont igen, hogy az oligarchák jelszó kérész életû volt.

További sorsát mély csend és homály fedi, tehát visszahullt korábbi hamvába. Ha viszont kíváncsiságból netán halványuló történelmi ismereteink, elevenítése, bõvítése okán belelapozunk a lexikonokba, szótárakba, a magyar történelem lapjaiba, pontos képet kaphatunk az oligarchákról történelmünk nem éppen fényes szakaszában játszott szerepérõl. Ez a történelmi szakasz a feudális társadalom idõszaka volt, melynek gyökerei az árpádházi királyok idõszakába nyúlnak vissza. Az oligarchák uralma, hatalma jelentette magát a feudális társadalmat és indította el annak széttagolását is. A feudalizmus tehát sok száz évvel ezelõtt a totális kizsákmányoláson alapuló társadalommá vált. Ebben a társadalomban a nagybirtokosok, fõnemesek – oligarchák – jelentették a fõhatalmat gyakran a királyi törvénykezés semmibevétele a királyi hatalom rovására, önzõ céllal, erõszakkal. Ahogy azt a krónikás leírja, városok, falvak pusztultak, a szegények állati sorsra jutottak, magukat kellett szekér elé fogni, mert igavonóik zsákmányul estek fõuraiknak. A kérdés tehát az, hogy releváns-e a sok száz éves távlatból kézzelfogható közelségbe hozni az oligarchákat a mai magyar valóságban bárkivel, bármilyen összefüggésben. Egyáltalán lehetséges-e bármilyen párhuzam. Én azt hiszem, hogy nem. Történelmi múltunk leírt szakaszának természetét, tartalmát sok száz éves távlatból összemosni a mai magyar valóságban a kormányok bármelyikével, történelmietlen, sõt abszurd. Még az elõbbinél is izgalmasabb kérdés, hogy lehetséges-e egy totális kizsákmányoláson, kiáltó igazságtalanságon alapuló társadalmat, mint amilyen a feudalizmus volt, a mai többpárti rendszeren alapuló alkotmányos demokráciával bármilyen vonatkozásban még oly nagy körültekintéssel is kontextusba állítani. Ne legyünk szemérmesek, ez anakronizmus. Ha mégis, bizonyára sokan lennénk kíváncsiak ennek magyarázatára. Ma még azonban nem vagyunk kíváncsiak, ezért nem is lesz magyarázat. Abban kétségeink ne legyenek, hogy önkényesen, ha a pártok pillanatnyi érdekei úgy kívánják a ma igenje, a holnap nemje lehet, és fordítva is minden politikai és morális következmény nélkül. Ez addig tarthat ameddig mi naivak nem kellõen koncentrálunk a pártok mondanivalójának tartalmára, nem ismerjük föl benne a realitást, a jövõbe mutatót, mely rövid távon lehet keserû, hosszabb távon viszont maradandóan jobb. Ennek hiányában a csalódást már megtapasztaltuk balról is jobbról is a korábbi ellenzéki párt mégis miért tartotta helyénvalónak a közelmúltban az oligarchákat párhuzamba hozni a mai magyar baloldal prominenseivel. Annak vélhetõen egy oka lehetséges, az, hogy õk is gazdagok és az úgynevezett felsõ tízezerhez tartoznak. Az ide tartozók jóval gazdagabbak, jóval gondtalanabbul élhetnek a középosztályhoz tartozó jómódúaknál, nem beszélve az átlagos jövedelmûekrõl, különösen nem a szegénységben élõk viszonylag nagy táboráról. Csakhogy az oligarcháknak nevezett gazdagok nem csak a baloldalon, hanem a jobboldalon is vannak. Gyanítom, hogy a jobboldalon ma már ilyenek jóval többen vannak. Az ország leggazdagabbjainak többségét is õk teszik ki. A ma még csak lengedezõ, a jövõben bizonyára erõsödõ széljárás is nekik kedvez elsõsorban. A ma már hatalmon lévõ párt mégis önkényesen úgy gondolta, hogy a baloldalon lévõk érdemesek csak az oligarchák megbélyegzõ jelzõjére. A gazdagoknak ilyetén való szegregálása, mélyen igazságtalan, szociológiai értelemben sem jogos és nem megalapozott. Közismert, hogy a gazdag honfitársaink egyike sem jött át ilyen gazdagon a régi rendszerbõl a mai új rendszerbe. Igazán gazdaggá az utóbbi húsz évben váltak. A társadalom túlnyomó többsége akarta a rendszerváltást, azóta is több demokratikus választáson tett hitet a többpárti alkotmányos demokrácia mellett. Nem mellékesen a piacgazdaság kapitalista formációját választva, amelyben dominál a magán tulajdonon alapuló gazdaság. Ennek ilyetén való létrejöttében közremûködött az elmúlt húsz év minden kormánya. Fiatal demokráciánk mindenben még nem mûködik olajozottan a vele szembeni elvárásaink talán még a lehetõségekhez képest sem érvényesültek maradéktalanul. Ezért sokan jogosan ostorozzák az éppen regnáló kormányokat, a nekik nem tetszõ történéseket, a napi folyamatoknak õket negatívan érintõ hatásait, a társadalom polarizációját. De ez a demokráciában természetes, megengedett, sõt kívánatos. Ma már itt az ideje, hogy elfogadjuk a valóságot. A mai magyar gazdagok, leggazdagabbak túlnyomó többsége legyen a bal vagy jobboldali, netán liberális, élt a rendszerváltás kínálta lehetõségekkel. Egy része már a spontán, nagyobb része az éppen regnáló kormányok által szabályozott, felkínált, kedvezményezett lehetõségekkel élt. Nem kevés bátorsággal, saját tõkéjük kockáztatásával vállalkoztak a korábbi piacok elvesztése miatt is leépült gazdaság egy-egy szeletének újraélesztésére. Ne hallgassuk el azt a valóságot sem, hogy az érintett vállalkozók – oligarchák – politikai beállítottságuktól függetlenül, csak nem mindannyian, ahogy szokták volt mondani jó idõben jó helyen voltak. Reaktiválták kapcsolataikat, információs csatornáikat, ezeket újabbakkal bõvítették a kormányok mindegyike által eltûrt mértékben, és kiterjedtségben kiépítették kapcsolataikat a döntéshozókkal, a döntéseket elõkészítõ szakmai mûhelyekkel. Mindezekhez jó érzékkel hozzáillesztették tehetségüket, kreatív képességüket, más szóval ügyesen és tudatosan kivették részüket az eredeti tõkefelhalmozásból. Ez által is a volt állami vagyon jelentõs hányada a hazai és külföldi magántõke kezébe került. Ha ez nem történik meg általuk, akkor megtörtént volna mások által, vagy az állami vagyon még nagyobb hányada enyészik el még nagyobb veszteséggel, kerül az idegen tõke kezére. A mindenkori politikai elit döntött úgy a nép által választott legfõbb törvényhozó szerv, az országgyûlés által alkotott törvények alapján. Az országgyûlés által ellenõrzési joggal felruházott szervek a végrehajtást ellenõrizték, ezáltal a magántulajdonon alapuló gazdaság kapitalista formációja legitim. Ez a társadalmi formáció nem zárja ki, sõt annak törvényszerû velejárója, hogy életünk részeként körünkben legyenek az ország javára is eredményesen mûködõ magánvállalkozások, a tulajdonosai pedig gazdagok és még gazdagabbak. A demokrácia államának a feladata és kötelessége, hogy szabályozza az egyes társadalmi csoportok között a társadalmi javak elosztását az életviszonyok és boldogulás tisztes arányainak folyamatos érvényesülését. A gazdagokat politikai és világnézeti hovatartozásuk alapján megkülönböztetni – oligarchák – a demokráciákban elfogadhatatlan.
Mózes Pál
Nyugalmazott tanácselnök