Nemrég nagy megtiszteltetés ért: találkozhattam Rózsás Jánossal, a Gulágot is megjárt, számos érdemrenddel kitüntetett íróval, Zala megye és Nagykanizsa díszpolgárával.

Sokat beszélgettünk a szomorú történelmi múltról és a jelenrõl. Természetesen nem úgy, ahogyan a tankönyvek többsége sajnálatos módon, elkendõzve az igazságot tesz említést ezen idõkrõl, hanem egy hiteles szájból hallva, a megéltekre alapozva. Meghatottak gondolatai, azonnal megfogott nagy tudása, szakértelme és élettapasztalata. Példamutató módon bízik egy szebb jövõ eljövetelében, és teszi mindezt tiszta szívvel, és ami a legfontosabb, meggyõzõdéses hittel. Az ifjúság megfelelõ nevelésére, oktatására hívta fel a figyelmemet, s kért, hogy legyek a jövõ generációjának ügyvivõje. Örömmel töltött el, mikor elmesélte, hogy a városban elismerik a munkámat, jó pedagógusnak és embernek tartanak. Munkám ezek szerint nem hiábavaló, és pont az ilyen nagy találkozások és a pozitív visszajelzések ösztönöznek engem a folytatásra.

Nem titok, hogy a családomban, mindkét szülõi ágon voltak olyanok, akik elszenvedték a kor igazságtalanságait: volt, akit elhurcoltak és rabságba vetettek, volt, aki a Donnál vesztette életét, volt akinek elvették szinte mindenét, és volt, aki az 56-os forradalmárok között próbált meg küzdeni egy jobb Magyarországért. Ennek tudatában megbotránkoztatott a kopogtatócédula gyûjtése alkalmával, hogy akadt még olyan ember, aki büszkén jelentette ki, hogy õ bizony 56-os rendõr volt, és verte a forradalmárokat. Kijelentése késként hatolt szívembe, pedig én már egy újabb generációhoz tartozom.
János bácsival megállapodtunk abban, hogy senki sem tagadja a zsidóság és a cigányság által elszenvedetteket. Azt viszont nem értjük, hogy azokról miért nem lehet említést tenni, és méltóképpen megemlékezni, akiket rajtuk kívül még sérelem ért: azaz az elhurcoltakról, a jogfosztottakról, a megalázottakról, a harcban elesettekrõl, a mindenükbõl kiforgatottakról.
Régen nem volt bûn magyarnak lenni, „magyarkodni”. A régi idõkben három helyrõl kapta ugyanazt a tanítást és nevelést a diák: az iskolától, a családtól és az egyháztól. Hova tûnt az erkölcs, a tartás, a hagyománytisztelet a mai fiatal generációból? Ott van az, mindenkiben, csak mélyen, alul, számûzve. Ez most az egyik legnagyobb feladatunk, hogy felszínre hozzuk ismét, hogy igenis, büszkék legyünk arra, hogy magyarok vagyunk!
Fontosnak tartanám egy olyan kerekasztal létrejöttét, melynek tagjai a városunkban élõ jeles szakemberek, értelmiségiek lennének, akik pártállástól függetlenül szívükön viselik Nagykanizsa sorsát. Tanácsaik, javaslataik nyomán szeretném munkámat a város kibontakozása/fejlõdése érdekében végezni. Egyebek mellett Rózsás János, amennyiben megtisztel minket jelenlétével és egyetért törekvéseinkkel, szintén tagja lenne ennek a tanácskozó testületnek.
Köszönöm a sorsnak, hogy személyesen is megismerhettem Rózsás Jánost, János bácsit. Mûveit tiszta szívvel ajánlom minden magát magyarnak tartó embernek! Ha az elmúlt századról szeretnék hiteles, átfogó és igaz képet kapni, akkor tudom, hogy kikhez forduljak: Placid atya, Rózsás János, Vitéz Káldy József számomra a mérvadó. Ne olyanok mondják meg, írják le, hogy mi történt, akik el akarják odázni vagy kenni a történteket! Mert, ahogy már Babits Mihály is írta: „…vétkesek közt cinkos aki néma.”, vagy Illyés Gyulával szólva: „Növeli, ki elfedi a bajt.”
Gábris Jácint

Rózsás János tapasztalatára nagy szüksége van a városnak. Az elsõ képviselõtestületben lemondásáig az MDF frakcióját erõsítette. Idén tavasszal Cseresnyés Péter megválasztását támogatta, a múlt hónapban pedig Marton Istvánért tette tûzbe a kezét... – a Szerk.