Városunkban két helyszínen zajlottak az október 6-ai ünnepségek. Az 1849. október 6-ára emlékezõ városi ünnepséget az esõs idõjárás miatt az Aradi udvar szomszédságában lévõ Vasemberházba tették át a szervezõk. A velünk élõ történelmünk hõseire, a szabadságharc áldozataira, Aradra, az Aradon kivégzett 13 magyar tábornokra, Gróf Batthyány Lajosra, az elsõ felelõs magyar kormány miniszterelnökére emlékeztek, egyben olyan eseményekre, amikor a népünk jövõjéért tenni akartak, áldozatot vállaltak legjobbjaink. A Hevesi Sándor Általános Iskola tanulóinak mûsorát követõen Cseresnyés Péter polgármester mondott ünnepi beszédet.

– Október 6-a van, az Aradi vértanúk napja, mely 2001 óta egyben nemzeti gyásznapunk is – hangsúlyozta, majd így folytatta a polgármester. Hagyományainknak megfelelõen idén is itt, az Aradi udvar közelében emlékezünk az 1848-49-es eseményekre, a szabadságharc valamennyi, többségében névtelen hõsi halottjára, s hajtunk fejet az 1849. október 6-án, Aradon mártírhalált halt 13 hõs, illetve a pesten kivégzett akkori miniszterelnök, Batthyány Lajos emléke elõtt. Ünnepeink mindig olyanok, amilyenné mi, az ünneplõk formáljuk. A mainak meghittnek, magasztosnak, erõt sugárzónak és lelkeket megérintõnek kell lennie. Ez azonban akkor érhetõ el, ha az emlékezõk tudják, értik, átérzik, mi miért történt...

(További képek a galériában)

...Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején sok, különféle nemzetiséghez tartozó ember döntött úgy, hogy harcolnak egy nemzetért, egy nemzet szabadságáért, egy nemzeti egységért a Kárpát medencében. Összefogtak annak érdekébe, hogy évszázados elnyomás, politikai függés után segítsék a sorsuk irányítását saját kezébe venni akaró magyarokat céljaik megvalósításában. A magyarokon kívül voltak közöttük hazai örmények, szerbek, osztrákok, horvátok, németek. Rájuk emlékezve és az általuk kijelölt utat követve azt mondhatjuk, hogy a nemzeti összefogás számunkra olyan érték, amiért ma is meg kell tennünk mindent. Tudjuk, hogy az értékek, a követésre érdemes szándékok, az igaz ügyért való küzdelem, és nem a napi érdekek határozzák meg, mikor, hogyan lehet szolgálni helyesen a nemzetet. Így gondolták ezt az aradi vértanúk is valamennyien. Igazságért, eszméikért vállaltak mártírhalált, ami máig ható példa, s ami arra figyelmeztet, hogy a közös föld, hit, hagyományok, az egységes nemzhet igazságát akkor is szolgálni kell, ha a feladat nehéz, vagy lehetetlennek tûnik. S ugyanígy gondolták ezt a 48-49-es szabadságharc katonái is, valamennyien. Mert tudták, összefogás nélkül, s ha kell, hát önfeláldozás nélkül nem megy! Hittek abban, hogy kellõ akarattal, kitartással, elszántsággal, összefogással elérik céljukat. A végsõkig küzdöttek az igazságukért, eszméikért.
Gondoljuk csak végig, kik is voltak õk? – tette fel az ünnepi szónok a kérdést, s meg is válaszolta: Katonák, akik a fegyelmet, a harctereken kiérdemelt dicsõséget tartották fontosnak életük során. Emberek, akik a magyar szabadságharc hívó szavára katonai tudásukat adták azért, hogy Magyarország szabad és független legyen. Õk azok, akik végigharcolták a szabadságharc csatáit, vezették csapataik embereit keményen küzdve, mert hittek abban, hogy gyõzhetnek. Életük azzal zárult, hogy rajtuk mutattak a megfélemlítéshez példát a megtorlásra. Meghaltak, mert tartották esküjüket, amelyet a magyar kormányra, a magyar alkotmányra tettek. Õk azok, akik elmenekülhettek volna, amikor már tudható volt a vég, hátrahagyva a hozzájuk beosztott katonákat, mégsem tették. Olyan hõsök õk, akiket Magyarország történelmében csakis vérvörös betûkkel lehet írni, mert a vérüket áldozták ezért az országért.
Nézzük csak az akkori eseményeket! – idézte fel az eseményeket a polgármester. A magyar seregek nem bírtak a túlerõvel, 1849 augusztusában már az ország kilenctized része az ellenség kezébe került. A túlerõ háromszoros volt. Az elfáradt, lerongyolódott honvédcsapatokat felfegyverzett, elsöprõ fölényben lévõ császári csapatok fogták közre, míg végül 1849. augusztus 13-án a magyar seregek Világosnál letették a fegyvert. A szabadságharc elbukott. Sok volt az áldozat, de a Habsburgoknak ez nem volt elég, jött a megtorlás napja. A cél az volt, hogy a magyar nép súlyos megbüntetésével elrettentsék a birodalom többi népét. Ezért Ferenc József teljhatalmat adott a kegyetlenkedésérõl hírhedt Haynau tábornoknak, aki augusztus 25-én százával írta alá az ítéleteket: kire halált mért ki, kire súlyos, sokéves várfogságot. Haynau valószínûleg már ekkor tudta, hogy az elsõ felelõs magyar kormány miniszterelnökét, Batthyány Lajost és a 13 – szerinte – lázadó katonai vezetõt kivégezteti. Ennek tükrében hozta meg a hadbíróság a döntést 1849. szeptember 26-án. Felségsértés címén kilenc tábornokot kötél-, négyet golyó általi halálra ítélt, az ítélet végrehajtását pedig október 6-ára, a bécsi forradalom évfordulójára tûzték ki.
Eljött október 6. hajnala: Pesten Batthyány nem engedte, hogy bekössék a szemét, és maga vezényelt tüzet a katonáknak. Õt egyébként csak 1870. június 9-én temethették el nyilvános tiszteletadással, majd 1874. május 26-án helyezték örök nyugalomra a Kerepesi temetõben. Ugyancsak október 6-án, Aradon is megtörtént a 13 honvédtábornok kivégzése. Lõpor és golyó általi halált halt: Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Schweidel József és Kiss Ernõ. A többiekre kötél általi halál várt, sorban egymás után: õk Poeltenberg Jenõ, Török Ignác, Lahner György, Nagysándor József, Knézich Károly, Aulich Lajos, Leininger-Westerburg Károly, Damjanich János, végül gróf Vécsey Károly. A holttesteket elrettentésül estig még a bitófán hagyták, de ezzel elrettentés helyett annak éppen az ellenkezõ hatást érték el, mert a kivégzés helye valóságos búcsújáró hellyé lett.
A 13 tábornok Aradon és Batthyány Lajos Pesten emberfeletti bátorsággal viselte a halált. Bár a szabadságharc bukása után a teljes terror jegyében a vértanúkról említést sem lehetett tenni, titokban annál többet beszéltek róla. Ma már tudjuk, hogy a vértanúk nem 13-an, hanem lényegesen többen voltak. Csak néhányat említve a hõsök közül: 1849. augusztus 22-én Ormay Auffenberg Norbert ezredest felakasztották. Kazinczy Lajos ezredest október 5-én fõbe lõtték, és 1850. február 19-én kivégezték Ludwig Hank bécsi hírlapírót, és lehetne még sorolni a bosszú áldozatainak nevét.
Az Orbán-kormány 2001-ben kormányrendeltben nyilvánította október 6-át nemzeti gyásznappá. De mi, akik évrõl-évre eljövünk ide emlékezni ezen a napon, tudjuk, ez a nap nem csak a gyászé. Tudjuk, a történelem 161 esztendõvel ezelõtti eseményei egyben követendõ példát is mutatnak nekünk hazaszeretetbõl, emberfeletti küzdeni tudásból, elszántságból, bajtársiasságból, összefogásból. Példát mutatnak nekünk abban, hogy élhetnek emberek akár több száz kilométernyi távolságban egymástól, lehetnek akár más-más nemzetek fiai, ha van hitük, ha a céljaik közösek, annak elérése érdekében utolsó leheletükig képesek az összefogásra, az együttmûködésre.

Végül Cseresnyés Péter személyes hangvételû kívánsággal fejezte be beszédét: Az aradi vértanúkra történõ emlékezés, az akkor mutatott történelmi példa hagyjon nyomot lelkünkben és mutatkozzék meg mindennapi cselekedeteinkben. Emlékezetünkben õrizzük meg Damjanich tábornok imájának gondolatát: ”Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtõl”. A Szózat elhangzása után a közönség az Aradi udvarba vonult, ahol a városvezetés, a pártok, civil szervezetek, intézmények vezetõi koszorút helyeztek el a szoborcsoportnál.

A kellemetlen idõjárás miatt a Hevesi Sándor Általános Iskola tornatermében folytatódott az október 6-ikai megemlékezés a délután folyamán, amelyen Cseresnyés Péter mondott beszédet a vigyázzba állt huszárok és az ünneplõbe öltözött diákok, pedagógusok elõtt.

A Himnusz dallamai zengték be a Hevesi iskola tornatermét október 6-án délután, majd az 1848-49-es szabadságharc áldozataira, az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom aradi vértanúra, valamint gróf Battyhány Lajosra, az elsõ felelõs magyar kormány miniszterelnökére emlékeztek az iskola diákjai. A Felszállott a páva kezdetû népdalunk eléneklése után versekkel idézték meg a hõsök emlékét a gyerekek, majd Cseresnyés Péter kezdte meg ünnepi beszédét:
„Emlékezni gyûlünk össze minden év októberének elején azokra, akik szülõföldjükért, van épp választott hazájukért, Magyarországért haltak meg százhatvanegy évvel ezelõtt. Évrõl évre október 6-án emlékezünk a szabadságharc hõseire, áldozataira, valamint a kivégzett tizenhárom tábornokra. Haynau 1849 december elsején utasítást adott ki, amelyben arról rendelkezett, hogy mindenki, aki 1848 október 3-a után forradalmi cselekményekben vett részt, jelentkezzen a kerületi katonai parancsnokságon. Minden magasabb rangú honvéd hadbíróság elé került. Az ítéletek a megfélemlítést szolgálták. A honvéd sereg huszonöt-harminc százalékát besorozták a császári-királyi hadseregbe. A már augusztusban megkezdõdött kivégzések folytatódtak. A megtorlásnak és a kivégzésnek a híre eljutott Európa népeihez, nagy felháborodás és tiltakozás miatt Haynau nem tudta teljesíteni bosszúját, de így is több mint száz halálos ítéletet hajtott végre 1850. tavaszáig. A megtorlás legerõsebb és legmegdöbbentõbb hulláma 1849. október 6-án kezdõdött. Ezen a napon végezték ki Pesten gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt, valamint Arad városában a tizenhárom vértanút. A kivégzett mártírok között volt gróf, nemesember, polgári származású, egyben azonban mindenki azonos nézeteket vallott, abban, hogy esküjüket, melyet a magyar alkotmányra tettek, még az uralkodóval szemben is kötelezõnek tartották. Tisztelt ünneplõk! A miniszterelnök és az aradi tizenhárom kivégzését nem véletlenül idõzítették október 6-ára. Egy évvel korábban ezen a napon végeztek a bécsiek Latour hadügyminiszterrel, ezért Haynau emlékeztetõül és megtorlásként jelölte ki ezt a napot a kivégzésekre. Emlékezzünk tehát az e napon kivégzett mártírokra! Gróf Batthyány Lajos kivégzése szimbolikus volt, hiszen ezzel kívánták elpusztítani a magyar függetlenség gondolatát is.
Tisztelt emlékezõk! Október 6-án emlékezünk és ünneplünk. Ünneplünk is, mert a becsületet és a hazaszeretet magasztos érzését is örökül hagyták nekünk az október 6-án kivégzett mártírok, és azt üzenték, hogy a hazáért érdemes a legnagyobb áldozatot is meghozni.”

B.E. - Z.A.