Nemrégiben reprezentatív kiállítás nyílt Melega István grafikusmûvész alkotásaiból: grafikák, festmények, fotók, plasztikák és plakátok mutatják be a sokszínû életmûvet. Nem könynyû egyetlen kiállításba sûríteni ilyen nagyszabású munkásságot, épp ezért arról beszélgettünk a mûvésszel, hogyan lehetséges a nagyvonalúság és nyitottság, amely jellemzõ a mûvek egészére. Erre a titokra fény derült az interjú alatt, de csak akkor érhetjük meg igazán, ha képesek vagyunk olvasni a sorok között és átérezzük a képek hangulatiságát.

– Október 15-én nyílt nagyszabású kiállítása ötven év munkásságából. Számos képzõmûvészeti irányzattal találkozhatunk a tárlaton. Honnét ered ez a mûfaji sokszínûség?
– Amit itt láthatunk kiállítva, az ötven év átfogó anyaga. Alkalmazott grafikusként, ezen belül tervezõ grafikusként végeztem, a mostani tárlaton is láthatóak ezekbõl a munkáimból. Nagy szerepet kapott az életemben a képgrafika, a plakátok, az alkalmazott fotográfia, de pasztellképek és ceruzarajzok is láthatóak a jelenlegi kiállításon. Ehhez a sokszínûséghez az kellett, hogy alaposan megtanuljam a szakmát. Azt szoktam mondani, hogy nem születik mindenki ceruzával a kezében, de ha nincs valakinek affinitása egy szakmához – mindegy, hogy milyen szakmáról van szó –, akkor jobb, ha bele se kezd. Akkor érezzük tehernek a munkánkat, ha nem értünk hozzá és nem is érdeklõdünk iránta. Aki folyton kételkedik a munkája helyességében, nem fogja megtalálni a helyét az életben. Nálam hál'Istennek szó sem volt ilyesmirõl. Az édesanyám tanítónõ volt, õ sok mindenre felhívta a figyelmemet, ami a kiegyensúlyozott életszemlélet kialakításához kellett. Egyik fõ tanácsa az volt, hogy soha ne tekints hátra, a múltadba. Ha mégis viszszanézel, akkor tanulhatsz a hibáidból, de gyorsan meg kell fordulnod és folytatnod kell az utadat. Ha örökké a múltaddal foglalkozol, akkor egy helyben fogsz toporogni, és ott maradsz, ahonnét elindultál.

– Hogyan fordult az alkalmazott grafika felé?
– Az alkalmazott grafika úgy született meg, hogy már gyerekkoromban lekötöttek a betûk formái, a különbözõ stílusok, a betûk rendje, az, hogy nem lehet összekeverni õket, mert úgy nincs értelme a szövegnek. A kiállítás anyagán is látható, hogy sokféle mûvészeti ágban tevékenykedem. Egy egész életen át alkalmazott grafikusként dolgozni meglehetõsen fárasztó. A tervezõ grafikánál megrendelõvel dolgozunk, akit ki kell szolgálni, ez azt jelenti, hogy meg van kötve az ember keze, és nem szárnyalhat olyan szabadon, mint a mûvészeteknél. Inkább a tervezésen és a szakma alapos ismeretén van a hangsúly, és egy idõ után el lehet érni, hogy ha nem írja alá az ember a nevét, akkor is felismerik a munkáját és tudják hogy ki készítette. Szerencsére nekem sikerült ezt elérnem. Az alkalmazott grafika volt a bázis, amibõl megéltem, emellett foglalkoztam a különféle képzõmûvészeti ágakkal is.
– Eredetileg erdélyi származású. Hogyan került Nagykanizsára?
– A Partiumban, Máramarosszigeten születtem, innét kerültem 1952-ben Nagyváradra, 1980-ban pedig az óhazába. Négy évig a fõvárosban éltem, majd Nagykanizsára kerültem. Huszonhat éve élek ebben a városban és nagyon megszerettem Zalát, mert sok tekintetben a szülõvárosomra és környékére emlékeztet.
– Nem érezte úgy-fõleg Budapest után-hogy a kisvárosi élet korlátokat állít mûvészeti tevékenysége elé?
– Egy kisvárosnak mindig az a legnagyobb átka, hogy kevés információt tud felszívni magába, ritka a kiállítás-megnyitó, fülelni kell, hogy ki mikor, hol állít ki, vagy éppen mit csinál. Megvan az a szorítója, hogy bizonyos értelemben beszûkül, az ország pedig nagy mértékben Pest-centrikus, viszont egy nagyváros nem tudja megadni azt a nyugalmat, ami itt tapasztalható. Ha felmegyek Pestre, olyan, mintha egy felbolydult méhkasba lépnék. Úgy tûnik, hogy senki nem találja a helyét, és úgy gondolom, hogy aki a saját környezetét nem érzi otthonának, az rögtön megnyilvánul valamilyen módon-gyakran zûrzavarban. Nagykanizsán otthon érzem magam. Megszerettem a domborzatát, a nyugalmát, sok barátom van itt és a családom is ideköt. Ennek ellenére gyakran utazom Pestre is, mert szükség van az informálódásra, a kitekintésre is.
– Tematikailag külön tudná választani a mûveit?
– Az alkalmazott grafikát eleve elhatárolnám a többi munkámtól, hiszen ez volt a megélhetési forrásom, és nem volt benne akkora alkotói szabadságom, mint más mûfajban. Ezt leszámítva, akár fotográfiákról, akár képgrafikáról vagy pasztellképekrõl beszélünk, nem tudom különválasztani õket, mert egy sínen szalad az agyam. Sok mûfajhoz kötõdtem, például a már említett mûvészeti ágakon kívül szobrászattal is foglalkoztam. Életem során számos, különbözõ mûvészeti ágakban tevékenykedõ emberekhez látogattam el, és mindig az érdekelt, hogy mi van a másik fejében. Szeretek gondolatokat cserélni, és itt most nem a szakmai dolgokra gondolok, hanem a szellemi töltetre. A képeimen nincs gyûlölet, agreszszió, én nem pusztítom el önmagam és a mûveim sem a pusztulásról szólnak. Vajúdni sem szoktam, mert amit annak idején, gyerekként megtanultam, az mind a mai napig hatással van a gondolkodásomra. Ott kezdõdik a probléma, amikor az ember zavart, méghozzá azért, mert sok mindennel nincs tisztában a saját életét illetõen. Ezért fontos az, hogy „felépítsük” önmagunkat és megtaláljuk a harmóniát az életünkben. A mûveim a kiegyensúlyozottságot, a rendet közvetítik, amelyet már gyerekkoromban ki tudtam alakítani önmagamban.
– A kiállításon látható fotók mirõl szólnak? Milyen témák érdeklik igazán?
– A fotográfiáknál rögtön elmondanám, hogy a dokumentarista jelleg és a szociofotó soha nem érdekelt, inkább az anyag-tér-forma-fény kötõdései, valamint a különféle faktúrák mozgatják meg a fantáziámat. A fényképeim alapvetõen a szürreál kategóriába tartoznak, általában két-három felvételbõl készülnek és elég gyakran használom a fekete-fehér negatívot. A mûvek nem egy jelenséget mutatnak be, hanem valamire aszszociálnak, elvonatkoztatnak a valóságtól. Azt az impressziót, amit beszívok magamba, megpróbálom átszûrni és képek formájában megjeleníteni. Ezzel a folyamattal valami újat adok, ugyanakkor a kép felépítése során én magam is sok tapasztalathoz jutok. Van, aki be tudja fogadni a végeredményt, van, akinek meg kell magyarázni a látványt, de aki túl van egy bizonyos képi kultúrán, az valószínûleg megérti a képeimet, legfeljebb azt mondja, hogy ez nem az õ világa. A kiállításon több blokkba rendeztük a képeket. Vannak, amelyeknél világosan megmutatkoznak az etno jegyek, hiszen gyakran fényképezek régi, omladozó parasztházakat, elhagyatott borospincéket, amelyeket jócskán kikezdett már az idõ, és ezeket a látványokat ötvözöm bizonyos faktúrákkal, omladozó falfelületekkel. Vannak aktfotóim is, amelyeket még a régi, hagyományos technikával készítettem. Ezeknél a képeknél nyilván nem a modell személyisége a lényeg, hanem a megjelenített képi világ, a fény-árnyék viszonyok által kirajzolódó formák. Nem mindegyik akt konvencionális, van amelyikre rávetítettem egy-egy szõlõfürtöt, csendéletet vagy egyéb szokatlan elemet, ezáltal jutott többlethez a kép. Különbözõ témákat járok körbe, van egy sorozat, amelyik olyan mint egy könyv, tudatosan vannak a fotók egymás mellé szerkesztve. Mindegyik kép kötõdik a másikhoz, mert ha nem így lenne, akkor széthullana az egész.
– Hogyan készülnek az egymásra vetített képek?
– Az egyik fotóm úgy készült, hogy volt egy csendéletem-egy fürt szõlõvel, két-három száraz levéllel- és ezt elhelyeztem egy vöröses-barnás papírra, a háttéranyag pedig, ami már a második képet jelenti, egy fekete-fehér téli kép. A kettõbõl megszületett az új látvány, amely sokkal gazdagabb és tisztább lett, mint a kettõ külön. Egy másik mûvemnél az egyik fotó egy pince belsejét ábrázolja, a másik pedig a külsejérõl készült makro-fotó, falrészletek, leszakadt faktúrák, és ezt a kettõt összetettem. A pusztuló pince önmagában legfeljebb csak az elmúlást ábrázolja, így viszont új életet kapott.
– Úgy látom, hogy inkább az anyagok faktúrája, felületeinek sokszínûsége az, ami megragadja a képzeletét.
– Így van. A régi zsidó temetõt ábrázoló képemet egy rozsdamarta felülettel tettem teljessé, és ezáltal sokkal archaikusabb lett a téma, mint eredetileg volt. Egy másiknál a fekete-fehér aktra illesztettem egy téli, havas szántás vízióját, ami olyannak tûnt, mintha a víz felszíne hullámozna. Gyakran használom a régi boronafalak felületét is egy újabb minõségû kép létrehozásához.
– A téma dönti el, hogy színes vagy fekete-fehér lesz a kép?
– Mindig a téma, illetve a további képfeldolgozás határozza meg, hogy végül milyen lesz a kép. Van ahol jó a monokróm technika, van ahol viszont a színes anyagot követeli meg a téma.
– A rajzai és a pasztellképei létrehozásánál hasonló képi világot szeretett volna megjeleníteni, mint a fotókon?
– A kiállított pasztellképeim egytõl egyig téli tájat ábrázolnak, egy letisztult, nyugalmat árasztó légkört közvetítenek a nézõ felé. A rajzaimnál hangsúlyos szerepet kap a humor. Az egyik sorozatnál eldeformálódott, túlsúlyos nõk aktjait rajzoltam meg, mert manapság sok ilyen látványban lehet részünk… Szobrászkodtam is, de mivel a tizedik emeleten lakom, ezért ott nem igazán tudok hódolni ennek az elfoglaltságnak, így inkább megrajzolom, amiket nem tudok szobornak megcsinálni.
– Üdítõ látni ezt a kiállítást a mai mûvészet „borzalmai” után. Gyakran azt tapasztalom a kiállításokon, hogy a mûvészek nem tudnak mit adni a közönségnek.
– Általában nem a szemlélettel van a baj, hanem azzal, hogy rengeteg a felkészületlen ember. Olyanok hiszik magukról, hogy mûvészek, aki éppen csak kibújtak a tojásból. Öt perc alatt nem lehet mûalkotást létrehozni, de ez nem csak erre a szakmára igaz, hanem minden egyébre is. Ha nincs mit mondanunk, akkor inkább hallgassunk, és ne járjon fölöslegesen a szánk. Van Gogh és az õ korának mûvészei még olyan képeket tudtak csinálni, amelyeket ha elemeire bontunk, akkor is jóval értékesebbek, mint például a minimal art alkotásainak bármely képe. Utóbbi mûveknél már anynyira le van egyszerûsítve a forma, hogy teljesen elveszíti eredeti lényegét.
– Az alkotó folyamat nem állt meg, Ön mind a mai napig termékeny mûvész.
– Persze, mindig csinálok valamit, nem szoktam unatkozni. Soha nem zárkóztam el semmilyen mûvészeti csoportosulás elõl, ugyanakkor a magányos munkát jobban kedvelem, nem szeretem, amikor ott állnak a hátam mögött, és azt nézik, hogyan dolgozom. A Kanizsa Fotóklubot látogatom rendszeresen, immár tizenhat éve.
Ziegler Anita