Ha önnek uram lenne elég önérzete, és kényes is lenne rá, melyet nekem írásaimmal ön szerint sikerült felkorbácsolnom, akkor önnek nem kellene 30-40 éves távlatból, teljesen képtelen és nyilvánvaló hazugságokhoz folyamodnia, ma valamiféle önigazolást keresve élete és pályája alakulásának milyenségére. Ön ennek okát – írásából ez tûnik ki – másokban, leginkább bennem keresi. Ha önnek ez megnyugvást hoz, mondhatnám így is, hogy szíve joga. Na de ilyen áron? Képtelenségekbõl, kitalációkból eredeztetõ remélt megnyugvás aligha érhetõ el.

Én is, ahogyan azt sokan mások is teszik, éles szemmel és érdeklõdõ figyelemmel kísérem a történéseket, a társadalmi, politikai, gazdasági folyamatokat több, kevesebb affinitással nem mindenki megelégedésére, ezekrõl véleményt nyilvánítok e lap hasábjain is. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem úgy látják, mint én, ugyanazokat a történéseket és folyamatokat, annak ellenére, hogy a végeredményt, annak jó vagy rossz következményeit mindannyian szenvedjük, vagy boldogulásunkat leljük bennük. A véleménynyilvánítások sokoldalúsága, sokszínûsége a folyamatok több oldalú megközelítésének lehetõsége a pluralista demokrácia fontos része, feltételezem, hogy az ön által is remélt legjárhatóbb út megtalálásának is fontos eszköze. Ebben a véleménynyilvánítás szabadságával élve a közmegnyilatkozásnak részese akarok lenni és nem a kanizsai polgárok „etetõje”, ahogy azt ön szeretné láttatni. Ne becsüljék le a kanizsai polgárokat, mi többen többféleképpen írjuk meg a véleményünket, nyilatkozunk meg. Majd õk eldöntik, hogy mindezekbõl mit fogadnak be.
Talán egyetértünk abban – ha jól sejtem, hogy ki az inkriminált írás szerzõje – hogy mi a kölcsönös tisztelet és köszöntés szintjén ismerjük egymást. Az életünk során kevésszer találkoztunk, véleményt is kevésszer nyilvánítottunk. Ez elõtt 30-40 évvel a mainál is felületesebb volt az ismeretségünk. Ehhez képest is ön súlyos vádakkal illet. Azt kell erõsen feltételeznem, hogy ön, aki már akkor is sokat sok helyen mozgott a közéletben , messze nem volt tudatában az akkori hierarchikus felépítménynek, az alá, a mellé, a fölérendeltségi, partneri és az ezzel járó felelõsségi viszonyokkal. Ha nem így lenne, akkor ön ekkora távlatból ma nem keresne valamiféle önigazolást ilyen képtelenségekkel, hogy a nemzeti, konzervatív érzelmû, a társadalmi tulajdont védõ, különbözõ ügyeskedéseket kritizáló párton kívüli polgárok, „nyírásában” élen jártam. Erõsen kételkedem abban, hogy ön tudtában van-e annak, amirõl ír. Ha mégsem, álljon elõ a bizonyítékaival, ha nem szánalmat kell, hogy érezzek ön iránt.
Ami a személyes ügyeit illeti, hogy nem lett az Olajbányász SE elnöke, szíves tudomására hozom, hogy annak az eldöntése, hogy ki legyen az elnök, az Olajbányász SE tulajdonosai, fenntartói és mûködtetõi kizárólagos hatáskörébe és felelõsségébe tartozott. A városi tanács illetékes szakigazgatási szerve, pedig csak szakmai és törvényességi felügyeletet gyakorolt a sportkör felett. Ez közvetlen beleszólási jogot nem tartalmazott. Én a fenntartó vállalatok vezetõivel korrekt partneri viszonyban közremûködtem a városnak rangot és elismertséget is hozó pezsgõ sportélet feltételeinek a megteremtésében. Ezt talán ön sem kérdõjelezi meg. Ön a levél írója, nagyfokú tájékozatlanságot árul el önmagáról azzal, hogy feltételezi rólam, sõt állítja, hogy az ön és a Sörgyár igazgatója – akit én nagyra becsültem – közötti vitában és annak az ön számára hátrányos eldöntésében részt vettem, merõ képtelenség. Még nagyobb képtelenség azt feltételezni a mindenkori tanács elnökérõl, hogy a rendõrségi, ügyészségi, bírósági eljárási szakban, az ügyek eldöntésében részt kapjon, kérjen vagy vállaljon. Szíves tudomására hozom azt is, hogy a tanácsok a rendõrséggel, az ügyészséggel, a bírósággal semmilyen függõségi viszonyban nem voltak. Az államjogi berendezkedés ezt nem is tette lehetõvé, még a kísérletét is büntetni rendelte. Ön azt a képtelenséget is állítja, hogy önt 1979-ben személyzeti körlevéllel elhelyezkedésében gátolták volna. Ön a levél származtatóját és címzettjeit nem jelöli meg. Ha eljátszunk a gondolattal, akkor vagy rám gondolt, vagy a tanács illetékes munkaügyi szakigazgatási szervére. Ebben az összefüggésben a levél létezésének még a feltételes módját is a leghatározottabban visszautasítom, ha mégis, kérem, álljon elõ a farbával, és hozza nyilvánosságra. Ebben az idõszakban, a városban a foglalkoztatási ráta a csúcson volt, az elhelyezkedés mégis könnyû volt. A munkaerõ intellektuális részére különösen. Annak az ódiumát másra, másokra hárítani, hogy ön annyi munkahely kipróbálása után sem tudott megkapaszkodni sehol, a remélt egzisztenciát megteremteni, finoman szólva nem szép dolog. Ezzel elszámolni önnek elsõsorban önmagával kell.
Ön 30 évvel ezelõtt szocialista összeköttetést keresve, egykori sporttársát kérte, aki akkor a Megyei Tanács második számú vezetõje volt, valamilyen álláshoz hozzájutás elõsegítése érdekében. Egykori sporttársa nem úgy tolmácsolta felém a kérését, hogy önnek ilyen, vagy amolyan szakirányú képesítése van, vagy valamely szakterületen nagy gyakorlatra tett szert, hanem úgy, hogy valamilyen állást, ha lehet, adjatok neki a közigazgatásban. Már akkor sem voltak valamilyen állások, hanem voltak jól körülhatárolható szakterületek, önállóan alkalmazott hatáskörrel, amelyek szakirányú képesítést és gyakorlatot feltételeztek a teendõk törvényes és szakszerû ellátásához. Ön ilyen kompetenciákat igazolni nem tudott. Ezért a kérése nem nyert támogatást. Akár más tanácsok – melyeket ön írásában megemlít – figyelmébe önt nem ajánlottam, annál az oknál fogva nem, mely okoknál fogva én sem tudtam önnek állásügyben segítségére lenni. A tanácsoknál, ahogy más állami szerveknél és intézményeknél nem volt lehetõség és szokás sem, az ügyfelek részére gépkocsi igénybevételt biztosítani, ha mégis megtörtént tudtomon kívül, akkor nyugtázza azt köszönettel, sértett önérzetét – melyet nekem sikerült írásaimmal felkorbácsolnom – kompenzálva.
Mózes Pál

(Mózes Pál a "Mózes Úr, stop!" címû olvasói levélre válaszolt, melyet IDE kattintva olvashatnak.)