Nem tudom, hogy kinek járna az a szobor, nekem majdnem mindegy, de a Horthynak biztos nem. A partizánoknak egy csöndes kis park csöndes kis sarkában elég lenne egy táblácska: „Örök emlékül azoknak a bátraknak, akik a legdrágábbat áldozták fel a magyar szabadságért 1944 véres õszén.” Szerintem ennyi járna. Ha az 56’-osoknak megjár (mert megjár), akkor nekik is. Én Boldizsár Iván életútját nem követtem végig, elsõsorban a népbírósági rendszert kutatom, de készülõben van egy, a magyar partizánokat bemutató munkám is. Szerintem az író életútját – aki persze nem volt egy Bán Tibor – végigkövetve az a lényeg, hogy a végén a jó oldalra állt, nem pedig a fasisztákéra.

Mert hát Bajcsy-Zsilinszky sem volt egy jó gyerek (na, mondjuk én sem) de aztán valódi hõs lett belõle. Szerintem más népek népbírósági ítéleteit ne bolygassuk. Horthy és az úri rendje annyi rosszat tett az oroszoknak, szerbeknek, hogy annak is örülhetünk, hogy ennyivel megúsztuk. Persze a számlát itt is, ott is az ártatlan magyar fizette meg. A háború után fizetett összes magyar jóvátétel meghaladta az 500 millió dollárt. Rákosi Mátyás megpróbálkozott egy minimális területi kiigazítást elérni Magyarország számára, de nem járt sikerrel. Magyar területi igényekrõl a gyõztes hatalmak hallani sem akartak. Kertész István idéz egy amerikai külügyi iratot: „A jelenlegi Magyarországnak, mint ellenséges országnak, amely 1938 óta Németország agressziójával szövetkezett, és utolsó szatellitaként hagyta el a tengelyhatalmakat, semmilyen érvényes igénye nincs elnézõ bánásmódra a szövetséges hatalmak részérõl.” A legfájóbb mégis az volt, hogy Csehszlovákia javára határkiigazítás történt, és 3 tiszta magyar ajkú községünket, Horvátjárfalut, Oroszvárt és Dunacsúnt elcsatolták Magyarországtól. 1942 januárjának „hideg napjai” is sok ember elõtt ismeretesek. A magyarok majd 4 ezer szerbet mészároltak le a Sajkásvidéken pár nap leforgása alatt, a „partizánok után kutatunk” ürügyén. A sajkás 1. Népfelszabadító Osztag, amely Bácskában a legtevékenyebb partizánalakulatként a szabotázsok és a politikai akciók egész sorát hajtotta végre, még december közepén alakult meg a Zsablyától északkeletre fekvõ Gavra Pustajics-tanyán. Itt is csapott le a mintegy 60 fõs partizánalakulatra a magyar karhatalom. Az egyenlõtlen harcban az osztag nagy része megsemmisült, elesett a vezetõjük, a zsablyai járási pártbizottság szervezõtitkára, Molnár Gyula is. A vezérkar fõnöke és az egész magyar katonai közvélemény saját tekintélyének megóvása, illetve visszaállítása végett a kommunista szervezkedés meg a partizánmozgalom teljes felszámolására törekedett, ezért a Bánátból átszivárgó fegyveresek megállítására, megsemmisítésére jelentõs katonai erõket csoportosított a bácskai Duna-Tisza háromszögbe. A 15. gyalogdandárt Zomborból Újvidékre helyezték. A 20. gyalogezred kiskunhalasi elsõ zászlóalját a Zsablya környéki falvakba irányították, s mozgékonyságát fokozandó, gépkocsikkal látták el. Vitéz Deák László ezredes parancsnoksága alá rendelték karhatalmi alkalmazás céljaira a 2. lovasdandár páncélgépkocsi-századát is. A magyar „partizánõrület” csak fokozódott, a vége az újvidéki strand lett. 44’ õszén majdnem tízszer ennyi magyar lett a szerb bosszú áldozata. Kötéllel, golyóval, baltával, husángokkal pusztították a magyart. Az ártatlan magyart. Itt kivételesen a fõbûnösök is meglakoltak (Horthyt kivéve, pedig a jugoszlávok megpróbálták kikérni) 1946. november 4. napján. Periratok erre: Vajdaság Autonóm Tartomány Ügyészsége 749/46 – 18.X. 1946. és Vajdasági Legfelsõbb Bíróság VK. 16/1946. Az archív jugoszláv népbírósági gyûjtemény leltári száma 8546, ami a novi sadi (újvidéki) levéltárban található. Sajnos, hosszabban nincs lehetõségem errõl írni a helyszûke miatt. De azért elmondanék egy rövid, szomorú bezdani történetet. Bezdan egy kis község Szerbiában, a Vajdaságban, a nyugat-bácskai körzetben, Zombor járásban. Zombortól 17 km-re északnyugatra, a Duna bal partján fekszik. Apai nagyanyám, Papp Miklósné is itt született, mint Kurel Erzsébet, 1922-ben. Apja kormányos volt a Dunán, anyja, Pavosevity Júlia szerb származású asszony volt, Bezdan 1354. házszám alatt lakott. Az õ révén szerb vér is csörgedezik az ereimben. A szerbeknek a magyarokkal Bezdanban soha, semmiféle gondjuk sem volt. 1942 januárjának „hideg napjaiban” sem történt a településen semmiféle atrocitás. 1944. november 2. napján érkezett meg a településre a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg 51. Vajdasági Hadosztály XII. Udarna Brigádja. A Brigádot Nikola Kmezics vezette. A beérkezõ elsõ egységek a községet Monostorszeggel összekötõ töltés bal oldalán táboroztak le. A Brigád fõhadiszállását a községtõl 1 km-re, délre fekvõ téglagyárban rendezték be. Másnapra az Udarnásoknak már csaknem valamennyi egysége megérkezett. Bezdan délkeleti határában, a községtõl kb. 2 km-re feküdt a mintegy harminc lakóházból álló Isterbác település. A partizánok 1944. november 3. napjának reggelén kezdték el összeszedni a magyarokat és a németeket a kis településen és környékén. Azt mondták nekik, hogy munkára viszik õket. Az összegyûjtött férfiakat mesterségük és nemzetiségük szerint osztották csoportokra. Az összegyûjtött, mintegy 130-140 ember közül a kubikusokat, akik úgy 30 –an lehettek, hazaengedték.. Ezen kívül elengedtek még néhány magyart, de a németeket mind ott fogták. Fél kettõ tájékában kezdték el az embereket 10-12 fõs csoportokban az erdõ alá, a legelõre kísérni. Agyonlõtték valamennyit. Eközben, kora délelõtt Bezdanban, ahonnan szintén vittek ki az utcáról összefogdosott embereket Isterbácra, kidobolta a kisbíró minden utcasarkon, hogy mindenkinek a focipályára kell mennie, délután egy órára. Kivételt csak az öregek, a betegek, és a kisgyerekes anyák képeztek. A mamáéknál csak a gyerekek, és a dédi volt otthon, aki ugye szerb származású volt. Mivel az ebéd nem készült el idõben és még a tûzhelyen fõtt, a mamáék nem mentek ki a focipályára, meg a felszólítás amúgy sem érintette a kisgyermekes anyákat. A dédimama nem félt a partizánoktól, valószínû azért, mert szerb volt, de hogy esetleg más is állt-e a háttérben, például, hogy a dédi papa csempészett-e a magyar megszállás alatt a partizánoknak fegyvereket és lõszert a Dunán, már sosem fogjuk megtudni. A házakat idõközben átkutató partizánok az otthonmaradt szerbeket tényleg nem bántották, így a mamáékat sem. Mire aztán a mamáék elindultak a többi ember után, azok már jöttek visszafelé. A férfiak nagy részét elvitték Zomborba. A mamáéknak azt mesélték a magyarok, hogy a focipályán összegyûlt több ezer embert körbevették a partizánok, több géppuskát is felállítottak, és már „gotovo”-t (kész!) kiáltottak, amikor arra érkezett, a pálya feletti köves töltésúton, a vízlecsapoló mellett egy orosz távírász tiszt a katonáival. A népsokaságot látva, rosszat sejtve leküldte az adjutánsát. A szovjet altiszt ordítozni kezdett a partizánokkal, hogy ha le merik lõni az embereket, minden partizánt felakasztanak. Így menekült meg a bezdaniak többsége. Az orosz nevét, aki magyarok ezreinek az életét mentette meg, senki sem tudja. Fegyverrel mentünk az országába, mégis segített véreinken. Neki is járna egy tábla, nem? Amúgy miért írtam le ezt a történetet? Vörös Jánosné (1925) november 3-án a Kígyós-patak melletti Balla-szálláson (tanyán) volt. Délután 2 és 3 óra között arra lovagolt egy partizán szürke lovon. „Végük van az Isterbáciaknak!” – kiáltotta úgy, hogy a szálláson mindenki meghallja. Vörös Jánosné és Csapó András mindjárt Isterbácra indultak. Az asszony a férjéért, a férfi pedig a vejéért aggódott. Az isterbáci legelõ lapályos részéhez érve megdöbbentõ látvány tárult eléjük. Mindenütt férfi holttestek feküdtek. Láttak köztük egy kistermetû magyar katonát is. Az egyik áldozat erõsen hörgött. Kérte Vörös Jánosnét és Csapó Andrást, hogy segítsenek rajta. Az ott õrt álló partizán csak azt engedélyezte nekik, hogy a haldokló férfit kihúzzák a víztócsából. „Menjenek haza, majd holnap kijönnek” – mondta a fegyveres. Látva az asszony állandó zokogását, megjegyezte: „Maga még sír? Miért nem sírt akkor, amikor apámat Csúrogon kocsi lõccsel agyonverték.” (Vörös Jánosné Zárol Katalin (1905) szóbeli közlése, 1980-ban, lejegyezte dr. Balla Ferenc és dr. Balla István)Ugyanis Csúrogon, 1942 januárjában 900 szerbet, vagy szerb származásút öltek meg a magyarok. Sajnos, a csendõrökön és a honvédeken kívül tevékenyen részt vettek a vérengzésben egyes magyar falu- és környékbeliek (azaz helybeli csúrogi magyarok) is, akik a legkegyetlenebb módokon ölték a szerbséget, gyakran egyszerûen agyonverve az embereket. Ha nincs Horthy, és a bandája, akkor a partizánok sem lettek volna ott a mama szülõfalujában 44’ õszén, bosszúvágytól fûtve.„Sve do kolevke” – „a bölcsõig mind kiirtani” és „na vesab snijma” – „akasztófára velük”, ez volt azon a véres õszön a bosszúszomjas szerb partizánok jelszava. Nem õk kezdték…
Papp Attila