Az Európai Bizottság még 2009 novemberében hozott határozatot arról, hogy a 2011-es év az önkéntességé legyen. A statisztikai adatok alapján hazánkban nem örvend nagy népszerûségnek az önkéntes tevékenység, városunkban, a korházban mûködõ Önkéntes Segítõ Szolgálat tapasztalatai viszont nem egyeznek meg ezzel a képpel.

A Kanizsai Dorottya Kórházban még 2008-ban, egy tizenhárom fõs próbacsapattal indították el az önkéntes segítõi programot, ekkor kezdõdött el a tagok toborzása is. Filákné Gábor Erzsébet önkéntes koordinátor elmondta, nagy meglepetés volt számára a lelkesedés és a sok jelentkezõ, attól félt ugyanis, hogy senkit nem fog érdekelni a felhívás. 

 – Arra számít az ember, hogy elsõsorban nyugdíjasok vállalkoznak erre a munkára, csakhogy ez egyáltalán nem így van. Sokan vannak, akik a felsõoktatásban tanulnak, és a szakmai pályájukat szeretnék megalapozni a kórházban végzett munkával. Ahány ember, annyiféle indíttatás bújik meg az önkéntesség mögött, de alapvetõen a közösségi élet, a valahová tartozás érzése és a hasonlóan gondolkodó társakkal eltöltött idõ a legfõbb motiváció. Vannak, akik saját élmény hatására indulnak el ezen az úton, például õk maguk vagy hozzátartozójuk tartózkodott hosszabb ideig kórházban. Ezek az emberek esetleg már közvetlenül megtapasztalták azt, hogy menynyire jó érzés, amikor leülnek hozzájuk beszélgetni, hiszen a nõvérek túlterheltek, sem idõ, sem pedig kapacitás nincs arra, hogy az alapvetõ kórházi ellátáson túl hosszabb idõt eltöltsenek egy-egy beteggel. Egyébként õk, akik részesei voltak egy ilyen jellegû „traumának”, õk maradnak meg tartósan a segítõ tevékenységnél. Aztán persze vannak, akik hirtelen fellángolásból látogatnak el hozzánk vagy kiprórálnák önmagukat, de nem igazán gondolják át, hogy mennyi mindenbõl tevõdik össze az önként végzendõ munka.
– Milyen képességek, tulajdonságok szükségesek ehhez a munkához? Egyáltalán: mik azok a tevékenységek, amelyeket az önkéntesek is elvégezhetnek?
– Elõször is nyilván az empatikus készség a legfontosabb, de a kitartás és lelkesedés is elengedhetetlen. Tagjaink között sokan mélyen vallásosak, valószínûleg ez is nagy szerepet játszik abban a döntésükben, hogy segítsenek másokon. A kórházi önkéntesség meghatározása szerint ez a tevékenység fizikai, lelki és spirituális segítségnyújtás, ebbe beletartozik az étkezéseknél való segédkezés, mozgatás, sétáltatás, ágyazás és a személyi higiénia biztosítása, valamint a betegek apróbb kívánságainak teljesítése, felolvasás, és a lelki segítségnyújtás. Mindegyik tevékenységre jellemzõ, hogy csak addig végezheti õket az önkéntes, amíg az nem igényel speciális szakmai ismereteket. A betegekkel való beszélgetésnél például csak addig mehet el, amíg nem bocsátkozik mélylélektani fejtegetésekbe, mert ez már szakember dolga. Ezeket az információkat természetesen elmondjuk a toborzásnál, illetve az azt követõ tréningen is, valamint egy vizsgát is kell tenniük önkénteseinknek, ami egyfajta visszajelzést jelent számunkra.
– A betegek hogyan viszonyulnak az önkéntesekhez? Elõfordult már, hogy visszautasították a segítséget?
– Nem jellemzõ, de az elsõ találkozásnál nyilván van egy kis mértékû bizalmatlanság, ami szerintem természetes. Általában azt nem szokták érteni, hogy miért vállalják ingyen ezt a munkát…Van, akit nem nagyon látogatnak, õk és fõleg az idõs betegek örülnek, ha tudnak valakivel beszélgetni, és van, aki reagál a mondandójukra. Mindebbõl látható, hogy nem elsõsorban fizikai, sokkal inkább lelki szükségletek kerülnek elõtérbe. Esetmegbeszélõinken derül ki, mennyi pozitív, vidám történet lapul az önkéntesek tarsolyában. Egy-egy ilyen megbeszélés után mindig felvillanyozódom, és kicsit talán meg is nyugszom, hogy vannak azért még jóindulatú, önzetlen emberek körülöttünk. – mondta el Filákné Gábor Erzsébet.
Jelenleg körülbelül húsz fõvel mûködik az önkéntes program a kórházban, de márciusban újabb toborzást szervez a koordinátori iroda. A személyek kiválasztásánál sor kerül egy beszélgetésre, amelyen kiderül, alkalmas-e az adott személy a feladatok ellátására, illetve hogy komolyan gondolja-e döntését. A gerontológia, a pszichiátria, a rehabilitációs osztály, a neurológia és az ápolási osztály várja a segítséget, és az önkéntes dönti el, hogy hol szeretne ténykedni. A vállalások alapján heti két alkalommal, két-három órát dolgoznak önkéntesek ezeken az osztályokon, attól függõen, hogy kinek hogyan engedi az ideje.
A neurológiai osztályon foglalatoskodó Kappel József épp egy beteget kísért el ottjártunkkor, majd visszatérve elmondta, számos más szociális területen tevékenykedett, illetve tevékenykedik jelenleg is.
– Hivatásos katonaként dolgoztam, majd nyugdíjba vonultam és úgy gondoltam, szeretném hasznosan eltölteni az idõmet. Már harmadik éve vagyok itt, a neurológiai osztályon, és el kell mondanom, nem mindig könnyû, hiszen az itt lévõ betegek többsége nem, vagy nagyon nehezen tud csak kommunikálni. Emellett azonban sok pluszt, egyfajta belsõ, jólesõ érzést ad ez a munka, így könnyedén állok hozzá, kerülve a feszültségeket, konfliktusokat. Elsõsorban segítõkésznek kell lennie az embernek, és az se árt, ha tisztában van vele, hogy mi mindennel jár a betegekkel való foglalkozás. Az önkéntes csoportban egyedül én vagyok férfi, pedig nem csak nõkre lenne szükség. Rajtam kívül dolgozott itt egy fiatalember is, de õ sajnos hamar feladta. – mondta el Kappel József.
Önkéntes társa Szabóné Sohár Mária, sokáig munkanélküli volt, de szerette volna azt érezni, hogy szükség van a munkájára, ezért jelentkezett a csoportba. – A kórházi önkéntesség elõtt más karitatív tevékenységben is részt vettem már, a neurológián pedig másfél éve dolgozom. Úgy gondolom, az is sokat számít, ha egy pohár vizet tudok adni a betegnek, mert a hálával és szeretettel a többszörösét kapom vissza, és ez az érzés az évek múlásával egyre csak erõsödött bennem. Úgy vettem észre, hogy ennek hatására a hétköznapi tevékenységeim során is megértõbben tudok viszonyulni embertársaimhoz. Az sem mellékes, hogy olyan közösség tagja lehetek, ahol számos, hasonló értékrendet valló emberrel lehetek együtt. Reggel fél hétre jövünk, ilyenkor van ugyanis a legtöbb munka, ekkor tudunk a legtöbb segítséget nyújtani. A nõvérekkel együtt részt veszünk a mosdatásnál, az étkezéseknél, valamint beszélgetünk a betegekkel. Nemrég történt, hogy egy fiatal, pályakezdõ nõvérrel dolgoztam, és tõlem kérdezgette, jól fogja-e a beteget, amikor a tisztálkodáshoz készülõdtünk. Rengeteg a történet ezzel a munkával kapcsolatban. Szomorkásan, de szívesen emlékszem vissza például annak a betegnek az esetére, aki olyan rossz állapotban volt már, hogy nem tudott beszélni, de amikor letörölgettem az arcát, megeredtek a könnyei. – mesélte el Szabóné Sohár Mária.
Z.A.