A  nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium igazgatója, Balogh László úr a 2009-2010-es tanévben kért fel egy iskolai emlékmû tervezésére. Az elképzelés szerint a megvalósítandó alkotás a gimnázium híres tanárainak és diákjainak állítana emléket. Az emlékmû helyének az iskola régi, Sugár út felõli épületszárny lépcsõháza lett kijelölve, mivel ez az iskola legrégebbi, még eredeti állapotban fennmaradt része. A lépcsõház köztes szintjén a belmagasság több mint nyolc méter, és a fordulóban található egy oszlop, mely talán az egyetlen nagyobb, épségben fennmaradt korabeli építészeti elem.

Az emlékmû tervezésekor a kiindulópont meghatározása volt a legfontosabb. Kiknek állítunk emléket és kik a példaképek? Egy több mint két évszázada fennálló intézmény állandó társadalmi, politikai változásoknak kitéve mindig más és más elvárásoknak felel meg, ezzel értékrendje is változó. A kimagasló teljesítmények nem biztos, hogy értékállóak, a kiemelkedõ személyiségek példaértéke megkérdõjelezhetõ, a róluk alkotott vélemények és ítéletek igazságtartalma sok esetben kétséges lehet. Vannak állandó és örök érvényû erények és teljesítmények, de ezek kiválasztása és rangsorolása nem minden esetben igazságos.

Az élet nem verseny, hanem állandó mozgásban lévõ kölcsönhatások szimbiózisa, nem célirányos folyamatok összessége, hanem szerteágazó, organikus kapcsolódások sokasága.
Az emberi létezésnek nincs értelme, hanem értéke van. Ezt az értéket az ember tudása, tapasztalata és hite alakítja. Ezért vagyunk képesek alkotni, és ez az oka annak, hogy fennmaradásunk nem csak mások legyõzésének a következménye. A verseny furcsa dolog, mert mindenki veszít, és csak egy gyõztes van.
Minden egyes ember magában a legnagyobb érték, mindenki fontos, minden élet egyszeri és megismételhetetlen. A különbözõségen alapuló sokszínûség megértése és a mások iránti tisztelet minden hosszú távon életképes közösség alapja.
Ez a gondolatmenet vezetett ahhoz az elképzeléshez, hogy az emlékmû felállításával az iskola minden egyes tanárára, diákjára és dolgozójára emlékezzünk, rögzítsük az utókornak azok nevét, akik ma ezt a közösséget alkotják, és adjunk lehetõséget arra, hogy a jövõben ez a névsor bõvíthetõ legyen.

Ma Magyarországon egy szerencsés történelmi idõpontban élünk. Kegyelmi pillanatok ezek. Egy kis közösségben - mint ezt az emlékmû esete példázza - meghatározhatjuk az adott téma tartalmi értékrendjét és a formai kifejezésmód lehetséges változatait, szabadon dönthetünk legjobb tudásunk szerint, ezáltal egy olyan mûvet hozhatunk létre, amely a figyelmet a valódi értékekre irányítja. Ezzel egy idõben nem szabad szem elõl tévesztenünk azt a tényt sem, hogy a modern kori demokrácia ugyanúgy, mint az ókori, csak a rabszolgatartó társadalom fenntartása által mûködõképes. Nagyon nehéz egy hazugságok szövevényére épülõ, manipulatív hatalmi központok által fenntartott társadalomban olyan igaz értékeket felmutatni, melyek a többségében alávetett sorban élõknek saját kiszolgáltatottságukat elviselhetõvé teszik.

A Batthyány Lajos Gimnáziumnak 250 éves fennállása alatt nagyon sok diákja, pedagógusa és dolgozója volt, csak az utóbbi évtizedekben több mint 15000. Ennyi nevet maradandó, idõtálló anyagban rögzíteni egy adott falfelületen körülményes és nagyon költséges lenne. A sok szöveg miatt a betûk olyan kicsik lennének, hogy az írást már másfél méter magasban nem lehetne elolvasni. A szöveg mennyiségéhez viszonyítva nem volt elég a fal felülete, ezért vetõdött fel az oszlopsor gondolata. A fal elõtti oszlopsorral a rendelkezésre álló felület a többszörösére növelhetõ, de a hengerpalástok is csak 80 százalékban lennének kihasználva, mert az oszlopok fal felõli részén a szöveg már nem lenne olvasható. A statikus oszlopokat forgathatóvá kellett tenni, és végül ezért lett az oszlopszerû, forgatható hengersor az emlékmû végleges formája.

A kialakítandó emlékhelyre megkülönböztetett figyelmet kellett irányítani. Ezen a helyen megváltoztattuk az iskola épületegyüttesének mai állapotát, renováltuk a lépcsõházat, restauráltuk a megmaradt építészeti elemeket; az oszlopot és a korlátot, valamint megoldottuk a belsõ tér új világítását.

Az emlékhely két részbõl áll. Az egyik maga az épített örökség, ezen belül a fordulóban található téglából rakott oszlop, a másik rész az ezzel szemben elhelyezendõ emlékmû, az acél hengersor. Az épített oszlopnak tartó funkciója van, rendeltetésébõl eredõen a stabilitást szolgálja és jelképe az állandóságnak. A vertikális tengelyük körül forgatható oszlopok a mozgást, a változást, az állandó körforgást szimbolizálják.

A hengersor anyagának kiválasztásában az idõtállóság volt a fõ szempont, ezért esett a választás a nem rozsdásodó acélra. Az acélhengerek külsõ felületére ilyen mennyiségû szöveget vésni nagyon költséges lenne, és egy idõ után ez el is kopna. Ráadásul a tervezett nyolc henger felülete is kicsi lenne ahhoz, hogy a névsor a jövõben bõvíthetõ legyen. Ezért az acélhengereknek nem a felületét hasznosítjuk mint információhordozót, hanem a hengereket mint adattárolót használjuk. Az ezekben elhelyezett névsorok, esetleg más írások és dokumentumok láthatatlanok maradnak, de hosszú idõre biztosított a fennmaradásuk. Az a tudat, hogy a hengerekben ott van minden ember neve, aki az évszázadok folyamán az iskola közösségének része volt, erõsítheti a folytonosságba vetett hitet. Az állandó, örök körforgás felismerése biztonságérzetet kelthet. A hengerek forgatásával közvetlen fizikai kapcsolat jön létre a múlt hagyatékával, emlékeivel, amely mozgásba hozható, használható, és ez abban az esetben is jelentõs lehet, ha ez csak magában a gesztusban nyilvánul meg. Érint, érez, forgat, játszik, emlékezik, képzel, vagy csak az energiáját vezeti le.

Az emlékmû a szó szoros értelmében egy mûködõképes mû.

Amikor az emlékmû méretarányos modellje be lett mutatva, volt, aki azt hitte, hogy ez egy tibeti imamalom mása. A hasonlóság vitathatatlan, de ennek okai nem a külsõségekben, hanem keletkezésük eredetében találhatók.

Az ember õsidõk óta keresi a tudás továbbörökítésének, rögzítésének a lehetõségeit, az adattárolás módját. Az õskorban a jeleket botra faragták, csontokra vésték. Ez hagyományozódott évezredeken át, melynek bizonyítékát a legújabb korban a pásztorbotok igazolják. Az õskorban is a hengert használták, a hengerpalástot mint adathordozót, ennek bizonyítékai a sumer agyaghengerek. Az ó-korban a kiterjesztett hengerpalást, a papirusztekercs volt az egyre több adat tárolásának eszköze, melyet fennmaradása érdekében fa vagy fémhengerekben tároltak. A különbözõ népek kultúrájában fellelhetõ az értékes tudás, a szent szövegek tárolásának ez a módja, ilyen a zsidók Tórája is.
A legújabb korbeli megfelelõje: a viasztekercs, a film, a mágnesszalag, a hanglemez, CD, stb.

A tibeti imamalom esetében is az adatok tárolásának az igényével létrejött megoldással állunk szemben. A ma ismert és használatos tibeti kegytárgy nem buddhista szertartási kellék, hanem Tibet õsi, több évezredes Bön(Bohn, Bon) kultúrájának a hagyatéka. Ezek az irattároló hengerek az õsi sámán tudás írott emlékeinek tárházai voltak és csak a VIII-IX. században váltak a buddhista szertartás kellékeivé. Tibetben a VII. században jelentek meg az indiai buddhista hittérítõk, és alig egy évszázad alatt az õsi Bön kultúrát marginalizálták, vezetõiket kiszorították a hatalomból, és gyökértelenné, kiszolgáltatottá tették a népet, megsemmisítették az õsi kultúra nyomait.
A hengersorokba buddhista szövegeket helyeztek, Mantrákat, és még a forgatás irányát is megváltoztatták, a balról jobbra forgatás helyett a buddhisták a hengerek jobbról balra forgatását írták elõ. Hitük szerint minél több ima van az imamalomban, annál hatékonyabb a malom kerekét forgató hívõ imája.

A legrégibb írásos emlék, amelyik említést tesz az imamalomról, szanszkrit nyelvû és a IX-X. századból maradt fent. Buddha tanításának klasszikus metaforája a „forgasd a dharma kerekét”, amit úgy lehetne megfejteni és értelmezni, ha a szanszkrit vartati kifejezést lefordítjuk, ami forgást jelent, forog, de van egy szinonimája is, ez a növekedés. Ez az õsi szókép a magyar nyelvben is megtalálható, ez a szóbanforgó. Ami az elmúltban, az emlékben van, és mégis használatos a jelenben.
A dharma tudást jelent. E két szó lefordításával már könnyen értelmezhetõ ennek a hitvilágnak az egyik alapgondolata. A tanítás szónak a szanszkrit nyelvben a „forgasd a tan kerekét” kifejezés felel meg. Tanít, azaz a tan kerekét forgatja.

A tibeti imamalom esetében két ellentétes alapállású szemlélet ideológiáját követhetjük nyomon. Az egyik az õsi, az eredendõ, a vertikális hatású, az ember-isten vonal, mely a földi, fizikai erõkifejtést az ember bal kéz felõli oldalára teszi, a szívbõl jövõ erõt alkalmazza. A másik a régire rátelepedõ új eszme, az elnyomó, a horizontális, a buddhista, mely az ügyesebb, nagyobb erõ kifejtésére alkalmas jobb kezet használja az imamalom forgatásához.

A tudás hatalom. Aki a tudás adathordozóit birtokolja, azé a hatalom. Ezért õsidõk óta a szent szövegek isteni tulajdonságokkal lettek felruházva, ezek tárának az érintése óriási jelentõséggel bírt. Ezért lett ez a rituális gesztus az egyszerû halandók mindennapi vallásgyakorlatának a része. A szent szövegek érintése napjainkban is élõ gyakorlat, gondoljunk csak a Tórára, vagy arra, amikor a Bibliára tett kézzel esketnek valakit.

Mi, magyarok egy õsi kultúra örökösei vagyunk, és az utóbbi kétezer évben keresztény szellemiséggel gyarapodtunk. Ma mi dönthetünk arról, hogy melyik oldalon állunk, és milyen irányba forgatunk.

Szemenyey-Nagy Tibor szobrászmûvész