Március tizenötödike emlékezetes dátum a magyar történelemben, százhatvanhárom éve ekkor tört ki a magyar forradalom és a szabadságharc a függetlenné válás kivívásáért. Az ünnep tiszteletére már napokkal az esemény elõtt díszbe öltözött a város, a kanizsaiak kokárdát tûztek szívük felé, és sokan ellátogattak a város ünnepi mûsorára.

Kis, kartonból készült nemzetiszín zászlók hajladoztak a gyenge márciusi szélben, a hurkapálcákra erõsített kokárdákat vidáman lengették a szüleikkel érkezett gyerekek. A Deák téren ünnepi térzenével ébresztgették a kanizsaiakat a Kanizsai Fúvószenekar zenészei, sokakat ki is csaltak az erkélyekre vagy az utcára.

Az NTE 1866 Egyesület Íjász Szakosztálya és a Thúry Baranta Közösség tagjai szigorú sorfala mentén vitték méltóságteljesen nemzetiszín zászlónkat a Kanizsa Lovasklub Hagyományõrzõ Huszárjai és a Történelmi Vitézi Rend Nagykanizsai Hadnagysága, hogy aztán a Turul madár szobra felett dacosan lobogjon és hirdesse március tizenötödike emlékét, üzenetét. A 48-as gyalogezred emlékmûvénél helyezhették el koszorúikat az emlékezõk, így városunk minden pártja és több intézmény is képviselte magát egy-egy díszes csokorral.
„Félre kislelkûek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövõ felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erõs istenség
Õrzi gondosan a magyar nemzetet!”
Petõfi Sándor ezen sorait már Cseresnyés Péter polgármester mondta el a HSMK színháztermében, ahol ünnepi gondolatait osztotta meg a kanizsaiakkal. Figyelmeztetett, a múlt hatással van a jelenre, és az események nem önmagukért, mintegy véletlenek sorozataként következnek egymás után, hanem szorosan összefüggenek egymással.
„Nem ott, és nem akkor – de gyõzött a magyar forradalom és szabadságharc. És nem csak a '48-49-es és az 1956-os. Gyakran mondjuk, mi magyarok, hogy történelmünk kudarcok sorozata. Olyan gyakran, hogy talán el is hisszük. Sokan pesszimistán olvassák históriánk dátumait; diákokkal számtalanszor magoltatjuk vesztes csatáink és háborúink helyszíneit. De a történelem nem csak események és dátumok lajstroma. Sokkal inkább egy összefüggõ folyamat, egy rendezõ elv. Megvan benne az a lehetõség, hogy visszatekintve évtizedeket, évszázadokat értékelhetünk. Így bátran mondhatjuk: szomorú emlékû forradalmaink és más küzdelmeink – végül gyõzelmet hoztak. És ezeknek a küzdelmeknek, forradalmaknak eredményeként – miközben népek tûntek el a századok alatt – ma is él a magyar.
Tisztelt Ünneplõ Nagykanizsaiak! A ’48-ban követelt megújulás szövegezett pontjai, a tizenkét pont mindegyike teljesült. Van, ami azonnal, és van, ami késõbb. Ez a gyõzelem – mert tekintsük annak – megteremtette a polgári Magyarország alapjait. 1848-49 hatása – mondhatjuk - máig tart. Igaz, az eltelt százhatvanhárom év nem volt diadalmenet. Nagyhatalmi szándékok, sötét diktatúrák próbálták megtörni nemzetünket, de Petõfiék szelleme élt és él a lelkek a mélyén. Ha szükség volt hõseink erejére, valahonnan távolról, odaföntrõl, mindig segítették kései utódaikat. Legalább megtenni az elsõ lépést.
A költõ s forradalmár naplójában ezt olvashatjuk: „Ez volt március 15-ke. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, ami volt, kezdetnek, nagyszerû, dicsõ. Nehezebb a gyermeknek az elsõ lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ma megint mérföldekre indulunk. Azt a bizonyos elsõ lépést – ahogy 1848-ban, 1956-ban vagy 1989-ben – megtette nemzetünk. Megtette 2010-ben is.
Nehéz volt, és tudjuk, a mérföldek is nehezek lesznek. De figyeljünk Petõfire, értsük meg, mit üzen a mának. Olvassuk ki történelmünkbõl – a jövõnket. „Nehezebb a gyermeknek az elsõ lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.”
Százhatvanhárom évvel e sorok születése és huszonegy esztendõvel a rendszerváltás után, ismét a nemzet megmaradása a tét. Újra országot kell építenünk, amely sokszor gyötrelmes, keserves feladat. Ismét meg kell fogalmaznunk, kik vagyunk s hová tartunk. Igen, az elsõ lépést már megtettük úgy, ahogy a márciusi ifjak mutatták. Meg kellett fogalmazni mit akarunk, ahogy Petõfiék megfogalmazták saját mozgósító, összefogásra bíztató elveiket.
Így született meg a Nemzeti dal. Az a vers – egyszerû, de fontos, alapvetõ elveket foglalva magában -, amelyiket Petõfi elõször barátaival, asztaltársaságával osztott meg. Ekkor a költemény elsõ sora még úgy hangzott: „Rajta magyar, hí a haza”. Az irodalmi legendárium szerint erre egy joghallgató azt mondta: elõször talpra kell állítani a magyart, és csak azután jöhet a „rajta”. Ismerõs lehet a gondolat. Igen, már akkor talpra kellett állni a siker reményében, ma pedig még egy struktúrát is talpra kell állítani ahhoz, hogy ne visszafelé csússzunk, hanem elõre haladjunk.
Tisztelt Emlékezõk! Erõsítsük meg még egyszer a gondolatot. Most megint talpra kell állítanunk, talpra kell állítani Magyarországot. Meg kell szabadulnunk a nyolc év alatt 12 ezer milliárd forinttal növekedett, 20 ezer milliárdra rúgó államadósság csapdájából. Mert itt az idõ! Utána jöhet a „rajta”! Felelõsségünk nem kevés. Tetteinket gyermekeink, az utánunk jövõk ítélik meg. Értük és miattuk kell ma helytállnunk. De tudnunk kell, figyelnek bennünket a múltból is. Azok, akik a legdrágábbat áldozták értünk.
Jókai Mór, a szabadságharc korának ifjú írója és nemzetõre így üzent nekünk: „A jövendõ terhe vállaidon fekszik; légy erõs, légy törhetetlen, hogy azt diadalmasan elviselhesd. Mi egy szabad hazát adunk nektek örökségbe s a túlvilágról is eljövünk számon kérni, hogy tartottátok fenn a magyarok hazáját. Isten vezéreljen minden pályátokon.”
Tisztelt Nagykanizsai Polgárok!
Amikor március 15-ére készülve kitûzzük a kokárdát szívünk fölé, abban a hitben tehetjük ezt, hogy mi itt Nagykanizsán nem vagyunk érdemtelenek e jelképre. Reformkori eleink, a szabadságharc idején tízezres lélekszámú Nagy- és Kiskanizsa iparosai, kereskedõi és jobbágyai megtették, amit megkövetelt a haza.
Városunkba március 19-én érkezett a forradalom a híre, másnap a település elöljárói már feliratot intéztek az Országgyûléshez, és megszületett a kanizsaiak 12 pontja, amit mintegy hatszázan írtak alá. A szabadságharcban Kanizsa volt a drávai védvonal szervezésének központja, ahová bevonultak Jellasics horvát seregei, és a császári erõk is. Itt volt a Dráva- és a Mura-vonal legfontosabb kórháza.
Nagy- és Kiskanizsa akkori népe példát mutatott. Hõsiességbõl, hazaszeretetbõl, taktikai érzékbõl. Ha kellett, újoncokat állított ki, ha lehetett, rajtaütött az idegen helyõrségen, így az ellenállás fontos centruma lett. Majd késõbb, a kiegyezésig is Deák Ferenc mondatait tartották zsinórmértéknek az itt élõk: „Amit erõ és hatalom elvesz, azt idõ és kedvezõ szerencse ismét visszahozhatják. De mirõl a nemzet, félve a szenvedésektõl, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”
Bár most egészen más a történelmi helyzet, nem kell tartanunk támadástól, megszállástól, de a kanizsaiak helytállására ma is szükség van. A mi 50 ezres közösségünk, tudásunk, alkotóvágyunk is kell ahhoz, hogy Magyarország megújuljon. Sikeres Nagykanizsa nélkül nem lehet sikeres Magyarország. Ebben a munkában mindenkire szükség van. Széchenyivel szólva: „Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.”Az út, persze, küzdelmes, hiszen, mint annyiszor történelmünk során, válságos helyzetbõl kell talpra állnunk. Ám a kanizsaiak hite, tehetsége, teremtõ ereje – ebben biztos vagyok: - meghozza gyümölcsét. Mert nagy nemzedékünk felelõssége. Sikerünk pedig az lehet, hogy visszaadjuk az országnak az önrendelkezés szabadságát, megszabadítjuk az országot a nyomasztó terhektõl. Sikerünk az lehet, hogy a gyermekeink számára egy olyan lelkében, államában, mûködésében megújult Magyarországot adunk át, amelynek nem kell félnie a bizonytalanságtól, a kiszolgáltatottságtól. Sikerünk az lehet, hogy egy olyan Magyarországot teremtünk, amely minden tekintetben szabad.” – hallhatták Cseresnyés Péter köszöntõjét, útravalóul pedig Kossuth Lajos intelmét idézte:
„Soha le nem mondani,
Soha el nem csüggedni,
Ha kell, mindig újra kezdeni!”
A délelõtti megemlékezést a Thúry György szakközépiskola Bali Judit által felkészített diákjai zárták Psalmus Hungaricus 2148 címû mûsorukkal.

Fõhajtás az Izraelita temetõben is.

Március tizenötödikét megelõzõ napon a nagykanizsai Izraelita Hitközség is megemlékezett az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hõseire. Lévai Ibolya, a hitközség képviseletében elmondta, az 1848-49-es szabadságharc az egész országot megmozgatta, így a zsidókat is. Ekkor még nem rendelkezett állampolgársággal a magyar zsidóság, és nem is lakhattak minden városban. – A zsidók mindenütt a számarányukon felül vettek részt a helyi nemzetõrségben. Elsõ pillanattól kezdve összeforrtak a többi népességgel…magyarok voltak és nem külön nemzetbeliek. Nagyon kevés zsidó tiszt volt, mert a zsidók nem rendelkeztek katonai múlttal, hagyománnyal, ennek ellenére a veszélybe került haza hívására a zászlók alá siettek. A nagykanizsai hitközség is az ország szolgálatába szegõdött. Kamatmentes kölcsönöket adtak, gabonát, lovakat ajánlottak fel, ólmot a puskagolyóba és ruházatot. Az 1848-as szabadságharc idején a száznyolcvanezres honvédségbõl húszezer zsidó. Ebbõl hetvenhat hadnagy, huszonkilenc fõhadnagy, harminc százados, nyolc õrnagy, ötvenhat katonaorvos. – mondta el, majd két nagykanizsai orvos, Rosenberger Zsigmond és Reinitz József tevékenységét emelte ki. Záró mozzanatként az emlékezés köveit helyezték el a megjelentek a Horsetzky-síron.
Z.A.