Tavasz van! Gyönyörû március, a természet már felébredt téli álmából. Mint minden éven most is eljöttünk, hogy tisztelegjünk az izraelita temetõben a hõsök elõtt, jelképesen Horsetzky Sándor 48-as honvédtiszt sírja elõtt. Az 1848-49-es szabadságharc megmozgatta az egész országot, s a küzdelembõl a zsidók is kivették részüket. Pedig ekkor még nem volt a magyarországi zsidóság egyenjogú állampolgár. Többségük gazdasági helyzete bizonytalan volt. Nem lakhattak minden városban, nem ûzhettek szabadon minden foglalkozást és csak 1846-ban törölték el a zsidókat sújtó türelmi adót.

Pesten zsidó nemzeti õrsereg alakult. A nemzetõrségbe való feltétel vagyoni cenzust, büntetlen elõéletet követelt és nem említette a vallást. A polgárság nagy része tiltakozott a zsidók felvétele miatt, és zavargások voltak, majd miután megszûntek a zavargások ismét megjelentek a zsidó nemzetõrök. Sokan ekkor elhagyták az országot a zavargások miatt, azonban új hazájukban is magyarok maradtak.

Zsidók mindenütt a számarányukon felül vettek részt a helyi nemzetõrségben. A pesti önkéntesek harmada zsidó volt. (Táncsics kiszabadításánál szép számmal voltak jelen. Elsõ pillanattól összeforrtak a többi népességgel magyarok voltak és nem külön nemzetbeliek… Nagyon kevés zsidó tiszt volt, mert a zsidók nem rendelkeztek katonai múlttal, hagyománnyal, ennek ellenére a veszélybe került haza hívására a zászlók alá siettek(csak 1808-ban nevezték ki az elsõ zsidó tisztet).

„Magyarország a mi édesanyánk, mely szült és nagyra növelt bennünket honpolgároknak, ha sok helyen kegyetlenül üldöznek is… nem szabad gyûlöletnek és bosszúnak tért engedni” - buzdította a zsidó fiatalokat Königsberger Lajos szombathelyi rabbi is.

1898-ban Hoffmann Adolf egykori honvéd fõhadnagy írta:
„Én ugyan mostoha gyermeke voltam e hazának megfosztva minden politikai és polgári jogtól, lenézve, megvetve, de én szerettem hazámat. Siettem, vittem fiatal életemet a haza oltárára és sorakoztam a többi lelkesült fiatalsághoz, azon zászló alá, melyre a legszentebb eszme volt felírva: ”szabadság, egyenlõség, testvériség”

A zsidók hittek abban, hogy szabadok lesznek, mert egy szabad nemzet nem tûrheti, hogy az õ kebelében rabszolgák sínylõdjenek. A hitközségek is toboroztak közben. Löw Lipót korábban Nagykanizsán szolgált fõrabbi is beállt tábori lelkésznek. A nagykanizsai hitközség is az ország szolgálatába szegõdött.
Kamatmentes kölcsönöket adtak, gabonát, lovakat ajánlottak fel, ólmot a puskagolyóba, ruházatot, stb. 
A háborúhoz pénz kell, a nagykanizsai izraelita hitközség felajánlotta a templomi arany és ezüst kegytárgyait a belügyminiszter felhívására, a magyar papírpénz és ércalap javára. Szekérre rakták a 309 lat ezüstöt és egyéb dolgokat, és Horsetzky Mórt bízták meg a rakomány továbbítására. Horsetzky jelentkezett a Pénzügyminisztériumban, ahol anélkül, hogy megnézték volna, hogy mit hozott, egy gyûjtõpincébe irányították. Ott lajstrom nélkül meglátta a rengeteg arany és ezüst kincset, s ráadásul azokra senki nem vigyázott.
Horsetzky ekkor döntött, és visszahozott mindent az izraelita hitközségnek. A kegytárgyak nagy része ma is látható a Zsidó Múzeumban Budapesten.

Ismeretes tény, hogy az orvosi pálya volt az elsõ tudományos pálya, mely megnyílt a zsidók elõtt. A szabadságharcban a legtöbb orvos zsidó volt. Kiemelkedõ tevékenységet folytattak az egészségügy hiányosságai ellenére. Tábori kórházakat szerveztek. És bizonyítottak emberbaráti szempontból is a sokszoros teher ellenére. Rangra emelkedett a harc során törzsiorvos, fõorvos, kórházigazgató. Hadd említsek két orvost, akik nagykanizsai származásúak és részt vettek az 1848-as szabadságharcban: Rosemberg Zsigmond és Reinitz József. 
A betegszállítók nagy része is zsidó származású volt.

A zsidók az eszükkel és tollukkal is a szabadságharcot szolgálták. Bár ekkor még német nyelven írtak általában, de a magyar ügyet szolgálták. A zsidók egyenjogúsítását kicsit késõn, 1849. július 29-én terjesztette be a nemzetgyûlés utolsó ülésén Szemere Bertalan. A törvény formailag megvolt, azonban a gyakorlatban már elkésett. Szemere beszédében méltatta a zsidók tetteit. „Én Magyarországot képzelem el, hogy ennek különbözõ népei össze vannak gyûlve egy lakomázó nagy asztal körül. Magyarország minden népei az asztal körül vannak és védelmezik az utolsó csepp vérig, a halálig. Oldalt állt egy néposztály, mely szintén védelmére kelt a kincseknek, azonban az õ szabadsága nincs az asztalon… Idegen jogot, szabadságot védelmez, ontván a vérét a többivel azonosan – ez a néposztály a zsidó…” 
Az 1848-as szabadságharc idején a 180 ezres honvédségbõl 20 ezer zsidó (Forrás: Kossuth jászberényi nyilatkozata) Ebbõl 76 hadnagy, 29 fõhadnagy, 30 százados, 8 õrnagy, katonaorvos 56. A szabadságharc leverése után a hitközségre hadisarc és mûködésének több évre szóló feloszlatása várt 1851-ben. 1850-ben a hadisarc egy részét visszaadták, azonban a zsidók ezt felajánlották az iskolalapba. 500-600 ezer forintot, ezzel is bizonyították lojalitásukat. Ebbõl lesz a rabbiképzõ, a tanítóképzõ, a vakok és siketnémák részére iskola, …
„Kivételes volt helyzetük a hazában, mert nem tekintették õket polgároknak és õk mégis mint a haza legjobb fiai teljesítették kötelességüket, szolgálták hazájukat” fejezõdik be Bemstein Béla könyve a 48-as szabadságharcról. 1856-ban megépült az azóta lebontott kistemplom és a hitközség újból hozzáfoghatott a vallási és kulturális élet felépítéséhez. A zsidók jelentõségét a szabadságharcban mi sem bizonyította jobban, mint Haynau szavai: „a zsidók érzelmeik és gonosz cselekedeteik által olyannyira elõmozdították a forradalmat, hogy az Õ közremûködésük nélkül sohasem nyerhetett volna ilyen jelentõséget”

1848-hoz köthetõ Birnfeld Sámuel, aki Szegeden született, és rabbinak tanult. A Nemzeti Dalt lefordította héber nyelvre is. 1944-ben, a koncentrációs táborban éhen halt. A János Vitézt is lefordította. Halála után kerültek elõ a hátizsákjából fordításai. 

Lévai Ibolya