Minden nemzeti ünnepen – az idein érthetõ módon még inkább – azt keressük, ami összeköt, ami erõt ad a közös munkához. Ezt szûrhettük le, akár polgármesterünk, akár miniszterelnökünk köszöntõjét hallgattuk.

Együtt bármit legyõzhetünk. Új alkotmányunk bevezetõ szavaival: Ígérjük, hogy megõrizzük az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységét. A zavaros gondolkodás rossz tettekben végzõdik, így tehát szükség van önmagunk megújítására is. 

Épp ezért érthetetlen, amit a keddi városi ünnepen a HSMK színpadáról hallhattunk. Egy, a saját nemzeti önazonosságával zavaros viszonyban álló, megosztó író prózája szólt, dramaturgiailag is furcsán, hosszan, felvételrõl. Mi vezethette az ünnepi mûsor szerkesztõjét? Az ítélõképesség hiánya vagy provokáció? Tudjuk, az igazsággal kevert hamisság ártalmasabb a tiszta hazugságnál. Egy idõs hölgy nem is önmaga miatt bosszankodott. – Bennem már nem tehet kárt. De ezek a többre érdemes fiatalok! – Sajnálta mind a három tehetséges szereplõt, mind annak az iskolának a diákjait, ahol ez az ünnepi mûsor volt a megemlékezés.
Az alapötlet remek volt. A jövõbe, 2148-ba került két mai lány. Ott olyan fiút találtak, aki számára értelmezhetetlen ez a szó: magyar. Ha olyan „szellemi emlõkön” táplálkoznánk, mint a fentebb leírt szerzõ mûvei, biztosan ide is jutnánk. Ám Magyarország – benne Kanizsa is – már kinyilvánította, nem kér ebbõl.
(név és cím a Szerkesztõségben)