„Merjünk kicsik lenni?”
Úgy kezdõdött, hogy Karácsonyra kaptam egy telefont. Még sudokuzhatok is vele. Újságban sokszor láttam ezt a játékot. Lényege az 1-tõl 9-ig terjedõ számok elhelyezése egy négyzetrácson úgy, hogy sem oszlopaiban, sem soraiban nem ismétlõdhet ugyanaz a számjegy. Eddig nem foglalkoztam vele, ám, hogy telefonom kínálta kezdõk számára az 1-tõl 6-ig történõ játékot is, belevágtam. Ha száz feladványt megoldottam, választhattam, továbblépek-e a haladóra, vagy visszatérek a kezdõre. Egy alkalommal lehetetlenné vált a kezdõre történõ visszatérés. Mintha csak azt mondta volna telefonom: Képes vagy rá! Meg tudsz birkózni vele! S lám, valóban megoldható a haladó is! Miért volt hát bennem kishitûség, önbizalomhiány? Csak nem túl sok effélét hallottam a március 15-i mûsorban, mint ez az Esterházy-sor? „lavórnyi ez az ország, még a lábgombáink is közösek.” 

 „Jeles értelmiségünk, amely a kétharmad miatt úgy rohan percenként a Berliner Zeitunghoz, mint egykor Illés Béla Moszkvába, egyet méltóztatik elfelejteni: ebben a kétharmadban õk maguk is vastagon benne vannak, amennyiben köztörvényes bûnözõk szennyesét mosogatták, s ezzel cinkosokká lettek….El kell fojtani magunkban minden közéleti szerepvállalás keltette ellenszenvet. Nem mindig könnyû. Én például Nádas és Esterházy könyveit mind nehezebb szívvel veszem a kezembe….De ne feledjük: az üldözés úgy kellett mindig a liberálisoknak, mint Laurence Olivier-nek a napi üveg viszki. Alapállapot. Ha épp nem volt, csináltak maguknak.” – Fábry Sándorral készült interjút olvasok a Heti Válaszban. Csak nem a kanizsai március 15-érõl beszél?
– Olyan világot élünk, ahol millió ember keres, értékeket keres, keresi a hitét, keresi önmagát. A legveszélyesebb az a lelki-szellemi szétesettség, amiben élünk. Ahhoz, hogy ezt az országot emelkedõ pályára tudjuk állítani, olyan kulturális teljesítményeknek, mûhelyeknek kell létrejönniük, amelyek segítenek ezt a világot az egyes embernek megérteni. A múltat föl kell tárni, lehetõséget kell biztosítani, hogy az emberek szép és átélhetõ példákkal találkozzanak a színpadon. Rádöbbennek értékekre, ettõl többé válnak. Közösséggé válnak hosszú távon, sok-sok ilyen kulturális élmény megszerzésével. Ezáltal egy erõs és összetartó nemzet tud kialakulni. Amely öntudatosan felemeli a fejét és belenéz a világ szemébe. Természetes, hogy vannak ellenerõk, amelyek ezt nem akarják, mert a zavarosban akarnak halászni. De ha egy fölemelt fejû nemzet néz szembe a világ kihívásaival, akkor kiderül, nem is vagyunk olyan kis nemzet. – Koltay Gábor rendezõt hallgatom vasárnap este a Kontrasztban.
És ami nem kicsi?
Horogh Roland tanár úr hozzászólásában méltatta az ünnepi mûsort, megemlítve, milyen nehézségeket kellett leküzdeni: „nagyon nehéz egy iskolai ünnepséget megszervezni évrõl évre, mindig újat mutatni egy olyan közönségnek, amely a mai kereskedelmi csatornák és ellenõrizetlen internetezés világában nõ fel, esetünkben jó része szakiskolás, nehezen kezelhetõ és eleve irtózik az iskolai ünnepségektõl. Akkor ott március 11-én az elõadás alatt néma csend volt, senki sem zavarta az elõadást és ez sajnos nagy szó.” Ennek a néma csendnek a kiváltását a számítógépes világra emlékeztetõ látványvilág biztosította. Ennek megteremtõjéhez szólt Bali Judit: „itt szeretnék köszönetet mondani a Budapesti Mûszaki Egyetem Virtuális Valóság Laboratóriumának, s nemzetközileg elismert vezetõjének Dr. Takács Barnabásnak a páratlan, színházban még sose használt látványvilág megteremtésében nyújtott segítségéért.” Kérdésünk ezzel kapcsolatban mindössze az: mekkora összegrõl állította ki a számlát az említett egyetemi intézet?

Papp János