Nemzeti ünnepeinkkor gyakran láthatunk a nemzetiszín zászlónkat õrzõ, feszesen álló, piros ruhás barantásokat, vagy a Dödölle fesztiválon karikás ostoraikat büszkén csattogtató kis legényeket. Mi is az a baranta? Hagyományõrzés vagy harcmûvészet? Talán mindkettõ, és mégis több, hiszen egyre inkább mellõzött erényeket helyez elõtérbe, a gyermeki játék örömét fedezi fel újra, és közösséget teremt. Vörös Andrást, a Thúry Baranta Közösség vezetõjét faggattuk a csoport tevékenységérõl, és magáról a barantáról, amirõl kiderült, nem is olyan õsi, inkább a hagyományok ápolásán, õrzésén alapuló, több tevékenységet is magába olvasztó harcmûvészet.

– Mikor és milyen célokkal alakult meg a nagykanizsai Thúry Baranta Közösség?
– Két éve alakultunk meg, az NTE Íjász szakosztályán belül, azokra az emberekre számítva, akik az íjászatot nem csak mint sportot mûvelik, hanem inkább szellemi-lelki háttérrel gyakorolják. Kanizsán még nem volt baranta közösség, és szerettem volna, ha az akkor hároméves fiamnak majd lesz ilyen közössége. Abban a korban vagyok, amikor nem várhatom másoktól, hogy helyettem cselekedjenek, de azt is látom, hogy csak a megfelelõ szövetségesekkel együtt lehet sikeres egy kezdeményezés. A várakozásaimnak megfelelõen, a fiam és a most három éves kicsi lányom rendszeresen járnak edzésre, és gyakorolják a barantát. Ovisainkkal egyelõre népi játékokat játszunk, nem a harcmûvészetre helyezzük a hangsúlyt. Szinte minden korosztály jelen van a közösségünkben, ötven év feletti tagunk is van, aki a gyerekeivel és az unokáival látogatják az edzéseinket. Közel harmincan vagyunk, de a városi rendezvényekre eljönnek a barantás feleségek, szülõk is hagyományos viseletben.

 – Azon túl, hogy egyfajta harcmûvészet, pontosan mi is az a baranta? Milyen készségek, képességek szükségesek ehhez a tevékenységhez? Milyen eszközöket használnak?
– Ahhoz, hogy valaki barantás legyen, kell egyfajta mögöttes lelki háttér, és persze nagy-nagy lelkesedés. Mégis, különféle emberek különbözõ módon közelítenek hozzá. Van, akinek harcmûvészet, másnak sport, és akad, aki lelki kapaszkodót, értékátörökítést talál benne a mindennapok értékvesztett világában. Csak hogy egy példát említsek, legutóbbi gyakorlásunkon azt figyeltem, ahogy két legény kést dobál egy táblába, volt, aki íjászkodott, mások karikás ostoroztak, és akadtak, akik pedig botos küzdelmeket gyakoroltak, vagy birkóztak. Elgondolkodtam azon, ha mindezt tíz éves koromban láttam volna, akkor biztos majd' megvesztem volna azért, hogy részt vegyek mindebben. Azt tapasztaltuk egyébként, hogy sok fiatal azért folytat keleti harcmûvészetet, mert nem találta meg, vagy akkoriban még nem volt saját lakókörnyezetében barantás csoport. Mindamellett mi tiszteljük ezeket az irányzatokat és nem titkoltan szeretnénk tanulni tõlük. A közelharci elemek közül sokat az NTE Judo szakosztályában tapasztaltunk meg. Foglalkozunk a történelemmel és a kultúrával is. A baranta a teljes magyar embert tekinti, test-szellem-lélek harmóniájában. Egy jó edzésnek közös elmélkedéssel kell kezdõdni azokról a dolgokról, melyek tekintetében korunk sok hiányosságot mutat akár dédapáink idejéhez képest is. A hagyományok megélését azzal kellene kezdeni, hogy a saját felmenõink sorsát megértsük, és a saját földi idõnkre a következtetéseket levonjuk. Sok, magát hagyományõrzõ ember nagy hangon hirdeti, hogyan éltek a magyarok a tizedik században, de azt nem tudja, hogy a nagyapja mivel foglalkozott. Éppen ezért sokkal inkább hagyománytisztelõnek, mintsem hagyományõrzõnek tartom a barantát. A hagyomány nem fogoly, hogy õrizzük és nem beteg, hogy ápoljuk, sokkal inkább meg kell élni azt. Egy idõben azt csináltuk, hogy minden alkalommal elmondott egy-egy tagunk egy verset. Máskor felolvasást szerveztünk olyan mûvekbõl, mely a gondolatvilágunkra jó hatással volt, és ezt az élményt szerettük volna megosztani a társainkkal. Ennek a kezdeményezésnek a nyilvánvaló értékközvetítésen túl a mögöttes értelme az volt, hogy legyen bátorságunk, és némi gyakorlási lehetõségünk megnyilvánulni emberek elõtt. A határozott, magabiztos fellépés egészséges önérvényesítéssel nem iskolai tananyag. A gyerekeket pedig az életre próbáljuk nevelni, hogy legyen képes megvédeni a véleményét, a saját igazát, legyen elég bátor kiállni mások elé, másrészt rendelkezzen megfelelõ szókinccsel, hogy kifejezhesse magát. Volt úgy, hogy szituációs-kommunikációs játékokat is játszottunk, ezek a fejlõdést szolgálták. A barantások az elõttük élteket tisztelik és az utánuk jövõkért dolgoznak. Ez meghatározza a mindenapjaikat, tartást ad nekik. Rendkívül fontos a példamutató magatartás és életmód. A baranta a magyarság mellett elkötelezett tevékenység, ugyanakkor egyetemleges értékeket keresünk. Edzéseink, gyakorlásaink különböznek a keleti harcmûvészeti szokásoktól. Nem annyira szigorúak, de legalább annyira fárasztóak.
– Mennyire nevezhetõ õsinek a baranta? Milyen gyökerei vannak?
– Õsinek azért nem nevezném, mert rengeteg dologról nem tudom hitelt érdemlõen állítani, hogy biztosan így csinálták az eleink. Bár akkor is két kezük és lábuk volt, amit mi elpróbálunk, az mûködhetett régen is. A baranta hagyományos. Ezt úgy kell érteni, hogy az adott kor harci mesterségeit kell hozzátenni az elõzõekéhez. Sokan azt gondolják, hogy amikor barantáról hallanak, õsi harcmûvészettel van dolguk, és amikor kommandós elemeket látnak a küzdelmek során, akkor azt mondják: ezek csalnak. Ez nem õsi. Pedig amit a gyerek megtanult az apjától és a nagyapjától, azt a tudást kutya kötelessége kiegészíteni, a saját korából gyûjteni. Attól magyar ez a harcmûvészet, mert itt, a Kárpát-medencében fellelhetõ harci kultúrát kutatja, és attól hagyományos, mert a dédapákról, apákról fiúra szállt tudásokat keresi, és ki is egészíti azokat. Amíg van Magyarországon és a Kárpát-medencében magyar élet, addig magyar harci testkultúra is van, és addig akár a kommandós elemeket is be lehet építeni a barantába. Összefoglalva, mindazt a tudást keresi egy barantás, ami egy falusi vitéz dédapa a fiának elmesélt, megtanított. Ez a falusi vitéz dédapa jó harcos lehetett, ha vitéz volt, és tapasztalt földmûvelõ ember lehetett, ha falusi, tehát értett a fa metszéséhez, a tehén megfejéséhez, az állattartáshoz, növénytermesztéshez, vagy akár a pálinkafõzéshez, de értett a gyógynövényekhez is. Ez a dédapa tudott énekelni és táncolni is, és ez az ami hiányzik a mostani fiatalok életébõl, az együtt töltött idõ, együtt táncolás, éneklés. Amikor fiatal voltam, akkor sajnálkozva tekintettem azokra, akiknek néptáncot és zenét kellett különórán tanulniuk. Most viszont épp ellenkezõleg, inkább hiányérzetem van, és sajnálom, hogy mennyi bepótolnivalóm van ezen a téren. Most már látom, a csárdás a magyar alapmûveltségnek a része és az általános iskolákban kellene tanítani. Ami a gyökereket illeti, a két világháború között élt még három Ludovika akadémiás katonatiszt, akik a magyar harci kultúrát kutatták, majd a Levente mozgalom tett sokat azért, hogy ez megmaradjon. Már több mint húsz éve, hogy Vukics Ferenc kezdte el gyûjteni a hagyományos magyar harcmûvészetre vonatkozó adatokat, és baranta néven sportággá, harcmûvészetté alkotta a még fellelhetõ ismereteket. A gyûjtés nem állt meg. Mint minden tisztes harcmûvészetnél, itt is fokozatok vannak, és magasabb szinteken a gyûjtési munka kötelezõen elvárt. Már több mint száz barantaközösség él a Kárpát medencében, és öt országban vannak edzések.
– Az említett tevékenységek inkább a falusi kultúrához kötõdnek, a városi életformából egyre inkább hiányoznak a közösségi programok.
– Így van. Egy lakótelepen még a szomszédok sem tartják egymással a kapcsolatot, ezzel szemben egy faluban sokkal közelebb vannak egymáshoz az emberek. Ha valaki elesik falun a járdán, akkor fölsegítik. Városban ez nem jellemzõ, mert azt gondolják a bajbajutottról, hogy ivott, és inkább lenézik, ahelyett, hogy segítenének rajta. Egymásra vagyunk utalva, egyedül életképtelenek vagyunk. Az ember társas lény, és közösségben kellene, hogy éljen és gondolkodjon. A városban élõk kiszolgáltatottak a pénznek. Mindent pénzért lehet megvásárolni, míg faluhelyen a munkaerõnkért élelmet, meleget, vizet kaphatunk, gondoskodhatunk magunkról. A városi ember a – megtakarított nem házkörüli munkával töltött idején – nézheti a tévét, ami megtanítja, hogy milyen gyógyszert kell venni és melyik bank által kell a finanszírozását megoldani. Meg kell tanulnunk újra közösségben gondolkozni és elfelejteni, hogy az "egyén-is-ég".
– A falusi embereket talán nem éri annyi inger, mint egy nagyváros lakóját.
– Én is városi ember vagyok, itt lakom a belvárosban, és tudom, hogy ha autóba ülök, rengeteg inger ér. Ezzel szemben egy erdei séta során letisztulnak az ember gondolatai, kevésbé változik a táj, nincs annyi információ, amit fel kell dolgoznia az agynak. Ez utóbbit természetesebbnek, emberhez közelibbnek és méltóbbnak érzem, mint a mesterséges, épített világot. A sok ezer éves hagyományainkat a falvaink õrizték meg nekünk, és most falvainkkal azok is veszélyben vannak.
– Jellegzetes öltözékük honnan ered?
– Egyik történelmi korhoz sem köthetõ igazán, mint ahogy a baranta sem elkötelezett egyetlen korszakunk mellet sem. A viselet egységes magyar harci öltözet, amely majd' az összes történelmi kort megidézi. Nem mondjuk azt, hogy mi csak a tizedik századi harcmûvészethez, vagy csak Thúry György korához ragaszkodunk. A nevet azért vettük fel, mert szorosan kötõdik Nagykanizsához, és amiatt is, mert abban a korban még a fegyverek sokszínûsége volt jellemzõ, lõttek íjjal, harcoltak szablyával, kardokkal, ágyúval és puskával. Nagy tisztelõi vagyunk Thúry Györgynek és a végvári vitézségnek.
– Milyen idõközönként vannak edzéseik?
– Heti egyszer találkozunk az NTE csarnokban, ekkor két órát edzünk. Vannak bemelegítõ gyakorlatok, de táncolunk és népdalokat is énekelünk, amelyekkel egymásra hangolódunk. Ezek is közösségi tevékenységek, amelyeken keresztül megsejthetjük, hogy milyenek lehettek a magyar harcosok. Bizonyára kiválóak voltak, hiszen még mindig élünk, és magyarul beszélünk. Fejlett harci kultúrával kellett rendelkeznünk és össze kellett tartanunk, mint ahogy most is fontosnak tartjuk ezeket az értékeket.
– Gyakran látni a közösség tagjait megemlékezéseken, városi rendezvényeken. Még milyen fõbb események vannak a közösség életében? Találkoznak-e más barantás csoportokkal, szoktak-e versenyezni, tapasztalatokat cserélni?
– A csíksomlyói búcsúra minden baranta közösségnek kell küldenie tagjaiból. A búcsújárás arról szól, hogy az ember a közösségéért menjen, azt képviselje. A mi csapatunkból négyen utaznak, és hozzájárulunk a búcsújáróink költségeihez, mint ahogy ez lehetett régen is, amikor egy faluból csak kevesen mehettek. Amikor a Thúry György halálának négyszáznegyvenedik évfordulóját szerveztük, akkor ennek alkalmával harminc kilométert gyalogoltunk viseletben negyvenhét talpas, és tizenöt lovas hagyománytisztelõ magyar emberrel. A várkaputól Orosztonyba mentünk el, azon a napon, amikor négyszáznegyven évvel korábban Thúry Györgyöt ott tõrbe csalták és legyõzték. A Város Napján Thúry vitézi játékokat szerveztünk óvodásoknak, általános iskolásoknak, el is próbáltuk ezeket a játékokat, és annak lehettünk tanúi, hogy felnõtt emberek mennyire felszabadultan tudnak játszani. Amikor karikás ostorozok vagy íjászkodom, olyan, mintha játszanék, és megfiatalodom tõle. Fontos, hogy nem másokkal, inkább saját magunkkal versenyzünk, és örülünk a mások sikerének, egymást emeljük.
Z.A.