Egy héten belül újabb állampolgársági eskü helyszíne volt a Vasemberház házasságkötõ terme. Ezúttal hárman váltak magyar állampolgárokká Cseresnyés Péter polgármester elõtt tett esküjüket követõen. A Kovásznáról származó Olosz Vincét és feleségét Olosz Elisabetát kérelmükre a magyar köztársaság elnöke visszahonosította. A szintén Erdélybõl származó Pogár Róbert murakeresztúri plébánost kérelmére szintén honosította Schmitt Pál köztársasági elnök, aki az esküt követõen Polgárrá anyakönyveztette nevét.

A jegyzõkönyvek aláírását követõen Cseresnyés Péter e szavakkal köszöntötte új állampolgárainkat:
– Talán nincs annál nehezebb feladat, mint arról beszélni, amit a szívünkben õrzünk. És nem azért, mert nincsenek rá szavaink, hanem azért, mert meghatottságról, szeretetrõl szólni talán hamisnak tûnik a mai korban. Márpedig ennek van itt az ideje. A nagy szavaknak, amelyek kifejezik azt az örömöt, hogy önök a Magyar Köztársaság állampolgárai lettek.  

 Esküjük után úgy köszönthettem önöket: honfitársaim! Ez a szó összetartozást, azonos sorsot, közös hazát jelent. A trianoni határon átívelõ kapcsolatot. Más sorsok, különbözõ életek, eltérõ gondolatok. De egy valami közös: a magyarságunk. És ez nagyon erõs kötelék. Talán mindennél erõsebb. Önöknek az elmúlt évtizedekben meg kellett küzdeniük a magyarságukért. Volt idõ, amikor egyenesen titkolniuk kellett, hogy magyarok, hiszen hátrányos megkülönböztetés, atrocitás, üldöztetés volt az osztályrésze azoknak, akik a történelmi Erdély területén kisebbségi létben próbálták õrizni identitásukat, hagyományaikat. Nem volt joguk anyanyelvükön tanulni, anyanyelvükön misézni, a csángó vidéken élõk pedig számkivetettként éltek. És valljuk be, itthon sem volt divatos a határon túli magyarok sorsáért aggódni. A diktatúra az anyaországban sem tûrte a nemzeti érzéseket, gondolatokat.
Az elmúlt 91 évben Deák Ferenc sorai nyújtottak reményt:
„Amit erõ és hatalom elvesz, azt idõ és kedvezõ szerencse ismét visszahozhatják. De mirõl a nemzet, félve a szenvedésektõl, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”
Nos, a magyarlakta területek kétharmadát erõ és hatalom vette el tõlünk. A nagyhatalmi önkény fosztott meg milliókat magyar állampolgárságuktól. Nagyszüleink, dédszüleink generációja élte meg nemzettragédiaként a trianoni országdarabolást – új határon innen és túl. De nagyszüleink, dédszüleink generációja nem adta fel.
A kisebbségi létbe taszítottak – vállalva megannyi szenvedést – õrizték magyarságukat, megtanították magyarul fiaikat, unokáikat, és bíztak, mindig bíztak a Deák által megjövendölt idõben és kedvezõ szerencsében, amely most jött el. Most, hogy a magyar országgyûlésnek volt bátorsága kimondani: aki magyarként élt eddig, lehessen hivatalosan is magyar: magyar állampolgár. És az adatok azt mutatják, ebben az évben körülbelül 200 ezer ember dönt így, él ezzel a lehetõséggel.
Jó volt bízni Deák Ferenc bölcsességében, megérte kivárni az idõt. Ma önök fogadtak hûséget új hazájuknak, de ezzel együtt mi is esküt tettünk. Az ország, az állam nevében, hiszen nemcsak önökre ró kötelezettséget állampolgárságuk, hanem új hazájukra is. Nekünk dolgunk, örömmel vállalt feladatunk, hogy segítsük, támogassuk azokat, akik lélekben eddig is közénk tartoztak, és most hivatalosan, visszavonhatatlanul is vállalták magyarságukat.
A trianoni szégyent Európa sosem moshatja le magáról, de a 91 évvel ezelõtti gyalázat fájdalmát az önök döntése némileg enyhíti. Magyarságukat felvállalva – magyarok, magyar állampolgárok akartak lenni. A nemzet ugyanis így él tovább. Így egyesül, határoktól függetlenül. Lélekben, szellemileg, és mivel sokan letelepülnek választott hazájukban: fizikailag is.
„Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon, és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetõségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba, kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdõbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél elõtt.”
Márai Sándor soraihoz talán nem is kell magyarázat. Az utakat, az ide vezetõ utak értelmét itt a célnál megértettük.
Isten óvja Önöket új hazájukban!