Az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc hõsi halottainak tiszteletére rendeztek megemlékezést az Aradi udvarban.

A városi ünnepség elsõ része a Himnusszal vette kezdetét, melyet a Hevesi Sándor Általános Iskola diákjainak ünnepi mûsora követett az aradi vértanúk és Batthyány Lajos elsõ magyar miniszterelnök emlékére felállított szoborparkban. Programjukban felidézték a kor hangulatát korabeli szövegek, dalok és vértanúk által írt levelek segítségével, valamint mécseseket helyeztek el a szobroknál a tizenhárom vértanú neveinek egyenkénti felolvasása közben. A diákok mûsora után Cseresnyés Péter polgármester mondta el ünnepi beszédét. A beszédet követõen helyezték el koszorúikat politikai és civil szervezetek, kulturális és oktatási intézmények képviselõi. Az ünnepi program a Szózattal zárult.

 Alább Cseresnyés Péter polgármester beszéde olvasható:
„A múltra való emlékezés nem más, mint a jövõ iránti elkötelezettség.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezeket a szavakat II. János Pál pápa, a szabadság pápája vetette papírra. Most, amikor honvédõ harcunk mártírjainak emléke elõtt tisztelgünk, talán érdemes felidéznünk ezt a gondolatot, hiszen nem öncélúan kell emlékeznünk történelmünk egyik legsötétebb reggelére, és nem merengenünk kell a múlton. A mai napon inkább azt keressük, miként tartozunk össze azokkal a derék hazafiakkal, akik Aradon vagy Pesten áldozták életüket a magyar szabadságért. Ha valahol elhelyezzük a koszorúnkat, az azt jelenti: fontos számunkra az a hely, fontosak azok az emberek, akikre emlékezünk. Koszorút olyanoknak fontak a görögök és a rómaiak, akikrõl úgy gondolták, kiérdemelték az utókor csodálatát. Valami olyasmit vittek véghez, ami kiállja az idõk próbáját. Ezt fejezte ki a hervadhatatlan levelekbõl álló babér. Nos, a magyar szabadság mártírjai – életükkel és halálukkal! – örök példát állítottak minden szabadságszeretõ embernek, minden magyarnak.
Tisztelt Emlékezõk!
„Amit Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet. Keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki mindazt, amit ránk mértek.” Ezt írta Damjanich kedves barátjának, a néhány cellával odébb raboskodó gróf Leiningen-Westerburg Károlynak. Majd maga járt elöl jó példával. Rendíthetetlen nyugalommal, szivarozva ment az akasztófa alá. És nem azért, mert nem félt, hanem azért, mert tiszta volt a lelkiismerete. Tudta, hogy az ügy, amelyért életét áldozza, igaz ügy. És tudta azt is, hogy megéri az áldozatot. És ránk maradt egy másik megrendítõ levél is, amelyben Vécsey Károly búcsúzott feleségétõl: „Drága, imádott, Linám! Szeretett, erényes, legkedvesebb feleségem. Látom, ez életem utolsó pillanata – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten veled! Óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. - Isten veled, jó lélek, és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat – Gizellát. Isten veled.” És a többiek is, mind, bátran, a haláltól nem félve búcsúztak szeretteiktõl. És az igaz ügyért, a magyar szabadság eszményébe vetett hitért, bátran, a haláltól nem félve álltak hóhéraik elé. Sokan más nemzetiségûként, de a magyar szabadságért áldozták a legdrágábbat: az életüket. Lõpor és golyó általi halállal halt meg reggel fél hatkor: Lázár Vilmos, gróf Dessewffy Arisztid, Kiss Ernõ és Schweidel József, valamint Pesten Batthyány Lajos, az elsõ felelõs magyar kormány miniszterelnöke. Kötél általi halállal halt meg reggel hat óra után: lovag Poeltenberg Ernõ, Török Ignác, Lahner György, Kneziæ Károly, Nagysándor József, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly, tábornok.
Kedves Kanizsaiak!
Fontos ez a gondolat, és fontos, hogy 2011-ben is megerõsítsük: tiszta lelkiismeret kell és igaz ügyek, amelyek szolgálatáért ugyan ma nem kell életünket áldozni, de mártírjaink áldott emléke is arra kötelez, hogy ezeket az ügyeket, az igaz ügyeket szolgáljuk. És akkor, minden igaztalan támadás ellenére, nyugodt lelkiismerettel élhetjük mindennapjainkat. Ilyen kötelezettségünk a magyar nemzet talpra állítása, az ország függetlenségének megteremtése.
Szerencsére ma nem fegyverrel fenyegetik hazánkat, hanem csupán pörölyös szavakkal. Pedig nincs más célunk, mint 1848-49 hõseinek: nemzeti önrendelkezésünk újbóli megteremtése. Csak most nem a politikai béklyótól akarunk szabadulni, hanem a gazdasági elnyomás alól. A haza ügye ma nem kér emberáldozatot, de megköveteli, hogy mindannyian tisztességgel, tiszta lelkiismerettel ezt az ügyet szolgáljuk. Tartozunk ennyivel a ’48-49-es honvédõ harcok hõseinek, mártírjainak, és tartozunk ennyivel a jövõnek, az utánunk következõ nemzedékeknek is. Erre a kötelezettségünkre figyelmeztetnek II. János Pál pápa már idézett szavai is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Emlékeznünk kell a múltra, hiszen életünkkel – akárcsak az aradiak -, a jövõt kell szolgálnunk. És amikor emlékezünk, fejet hajtunk, nekünk is el kell kötelezõdnünk közös jövõnk iránt. Azért, hogy legyen értelme mártírjaink áldozatának, és azért, hogy legyen értelme a mi életünknek is. 1849 októberének áldott emlékû hõsei az életüket adták a közösség szolgálatáért. Az aradi vértanúk, nemzetünk halottai nem mindennapi emberek voltak. Némelyikük gróf, a legtöbben egyszerû polgárok. Közös bennük, hogy életükkel és halálukkal arra tanítanak bennünket, hogy egyikünk sem csak önmagában, és legfõképpen nem önmagáért él. Mindezt Palágyi Lajos gyönyörû sorai közvetítik számunkra:
„S õk élni fognak, élni mindörökkön,/Szent lesz, örökké szent a sírgödör,/A míg az eszmény ki nem hal a földön,/Míg magyar szellem még magasba tör,/Az igét, melyért életet áldozának,/Szívébe írták az egész hazának,/Utódtól fogja hû utód tanulni:/Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni!”

További képek a galériában