„Tinéktek jutott az a szerencse, éltetek feláldozásával megadni e szép honnak õsi önállását, nemzetiségét, szabadságát, örök fennlétét. Ez legszebb, legszentebb feladatotok. Elõre, bajtársaim! Mindig elõre! Emlékezzetek róla, ha új csatára keltek.” – Görgey Artúr komáromi kiáltványa különösen idõszerûen szólt délután a Székely kertben, ahová, a 2007-ben a diákok által ültetett nyergestetõi emlékfenyveshez a Munkás utcán és a Kazanlak körúton a hagyományõrzõ huszárokat követve érkeztek a résztvevõk: fiatalok és lélekben fiatalok. A hevesisek megismételték délelõtti mûsorukat, majd Dénes Sándor alpolgármester lépett a mikrofonhoz.: „Micsoda fényes deputatio megy Isten õfelsége elé, hogy a magyarok ügyében reprezentáljon!”

 Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezt mondta Poeltenberg tábornok társainak, amikor a hóhér az akasztófa alá szólította. 162 évvel ezelõtt a magyar történelem egyik legsötétebb reggele virradt fel. Vesztes szabadságharcunk utolsó mozzanataként ekkor végezték ki a magyar honvédsereg kiváló vezetõit. Az õ halálukkal megpecsételõdni látszott mindazon eszmék sorsa, amelyek megvalósításáért a Kárpát-medence oly’ sok nemzetének annyi fia vérzett el a megelõzõ másfél esztendõben.
Vajon kik voltak ezek a vezetõk?
Mindannyian hivatásos katonák, de egyikük sem világforradalmár. Élték a maguk életét, gondoskodtak a rájuk bízott legénységrõl. Udvaroltak, nõsültek, gyermeket neveltek. Úgy éltek, mint bármelyikünk.
Aztán 1848 márciusának forgószele kimozdította õket békés életükbõl. Azok az eszmék, amelyek megérintették a kor Európáját, a Habsburg-monarchia népeit is elérték.
Szûnjenek meg a kiváltságok, hogy mindenki annyira juthasson elõre életpályáján, amennyire tehetsége és szorgalma elõreviszi! Szûnjék meg a cenzúra, hogy mindenki elmondhassa, megírhassa azt, amit gondol! Szûnjék meg a jobbágyság, hogy senki ne uralkodhasson polgártársai felett! Ezt tartalmazta a magyar alkotmány, amelyre esküt tettek, és amelyért harcba indultak. Meglett férfiak és ifjak, akik közül oly’ sokan vesztek oda a csatamezõkön.

Kedves Fiatalok!
Ezek az emberek otthagyták családjukat, vállalták a fegyveres harcot, és naponta szembenéztek a halállal. Odaadták a legértékesebbet, amit ember csak adhat: odaadták az életüket.
Szinte a semmibõl teremtõdött meg a honvédõ sereg, amelyben a ti korosztályotok, az akkori fiatalok is harcoltak. Akinek volt már annyi fizikai ereje, fegyvert ragadott, aki még nem bírta el, futárnak állt, parancsot továbbított, vagy dobot vert, trombitát fújt a csatamezõn.
Nem akartak õk történelmet írni, nem akartak hõsök lenni. Nem gondoltak arra, hogy egyszer majd hálával fog rájuk gondolni az utókor. Csak volt egy céljuk, egy közös céljuk, ami összetartotta, egységbe kovácsolta õket.
Nos, Kedves Fiatalok! Ilyen közös célok ma is vannak, ma is kellenek. A család, az iskola – de továbbmegyek: - egy város, egy ország sem boldogul közös akarat nélkül.
Akik elõtt ma fejet hajtunk, nem a csatamezõn estek el. A tábornokok a vesztõhelyen adták oda életüket a magyar szabadságért. Méghozzá olyan halállal, amelyet egy katona csak akkor érdemel, ha a leggyalázatosabb bûnt követi el: akkor, ha áruló lesz.
Ezek az emberek mégis vállalták ezt. Vállalták rendületlen lélekkel és emelt fõvel. Vállalták akként, amint a Bibliából Jézus szavaként megtanulták: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért.”

(További képek a galériában)