– Elrontottuk a rendszerváltás óta eltelt 17-18 évet, nem kicsit, nagyon. Újra kellene kezdeni, s elsõ lépésnek a népszavazás kiváló lehet – mondta minapi, nagykanizsai látogatása során lapunknak adott interjújában dr. Kövér László, a Fidesz-KDNP országos választmányának elnöke.

– Meggyõzõdésem szerint a március kilencedikei szociális népszavazás több dologról is szól – mondta dr. Kövér László. – Nemcsak a mindenki által ismert három kérdésrõl, amelyek természetesen önmagukban is nagyon fontosak. Hiszen az, hogy ne legyen tandíj, nagyon fontos a szegényebb sorsból kikerülõ tehetséges fiatalok számára, az pedig, hogy ne legyen vizitdíj és kórházi napidíj, fontos azoknak a betegeknek, akiket érzékenyen érint a háromszáz forint is.

Fõleg, ha azt vesszük figyelembe, hogy többségük, mire eljut egy szakrendelésig, többször is kifizeti ezt az összeget. Megjegyzem egyébként, nagyobb részt e réteg adja az MSZP szavazóbázisát. Nos, a népszavazás e kérdéseken túlmenõen is nagyon komoly dolgokról szól. Például arról, hogy ki lehet-e csalni az emberek szavazatát tudatosan hamis ígéretekkel, majd azt követõen lehet-e valódi felhatalmazás nélkül olyan kormányzást folytatni, ami nem a társadalom akaratából, hanem éppen ellenkezõleg, annak akarata ellenére történik? Szól azokról a hoszszú távú „reformokról” is, amelyeknek ezen intézkedések is részei, s nem négy, nem nyolc esztendõre, hanem hosszú évekre, az utánuk jövõ generációk számára akarják megváltoztatni a felsõoktatást, az egészségügyi rendszert. Arról is szól: egyet értünk-e azzal, hogy miközben az állam európai mércével mérve is hihetetlenül magas pénzt, adókat szed be a társadalom tagjaitól, aközben a szolgáltatások tekintetében mégis azt mondja, gondoskodjunk önmagunkról? Lehet-e az érdekképviseleteket megkerülve, az embereket nem megkérdezve olyan döntéseket hozni, amelyek hosszú idõre döntik el az ország alapvetõ kérdéseit? Nem utolsósorban pedig szól ez a népszavazás az önbecsülésünkrõl is, egy eredményes voksolással ugyanis azt üzenhetjük a kormánynak, Gyurcsány Ferencnek és csapatának, hogy a magyar néppel nem lehet mindent megtenni. Ezen kívül az is meggyõzõdésem, hogy ez a népszavazás valami új dolognak is a kezdete lehet. Merthogy – s ezt ma már egyre többen látják – elrontottuk a rendszerváltás óta eltelt 17-18 évet, nem kicsit, nagyon, hogy egy klasszikust idézzek. Újra kellene kezdeni, s elsõ lépésnek ez a népszavazás kiváló lehet.

– Országjárásának tapasztalatai milyen népszavazási eredményt vetítenek elõre? Nehéz rávenni az embereket arra, hogy elmenjenek, s három igennel voksoljanak?

– Mind a személyes tapasztalatok, mind a mérések csalókák, mert hiszen mindössze egy adott pillanatban a társadalomban meglévõ véleményt tükröznek, amely a legritkábban szokott egybe esni az éles választási szituáció eredményével, mert mindig többen ígérik a részvételt, mint ahányan végül ténylegesen elmennek. Ugyanakkor azt gondolom, ez sikeres népszavazás kell, hogy legyen, ám a sikernek is vannak különbözõ fokozatai, s ezáltal eltérõ minõsége. Ha szûken is, de összejön a kétmillió voks és eredményes lesz a népszavazás, akkor kétségkívül a kormány nem tehet mást, mint hogy visszavonja a vizitdíjat, a kórházi napidíjat és a felsõoktatási tandíjat. Egy ilyen eredménnyel a szavazás után a kormány be fogja majd magyarázni az embereknek a kommunikációra költött milliárdjaival, hogy a voksolás eredményébõl nem kell és nem szabad messzemenõ következtetéseket levonni. Ha azonban az MSZP-bõl kiábrándult baloldali szavazók is megértik, hogy ez nem pártpolitika, mert nincs jobb- és baloldali beteg (egyébként meg õket sújtja leginkább a vizitdíj, s az a furcsa helyzet állt elõ, hogy ami nekünk büntetés, az nekik a jutalom), s elmennek szavazni, akkor kétmilliónál jóval többen húzzák majd be mindhárom kérdésre az igent - így mondva nemet a kormány felelõtlen és hazug politikájára. Ezáltal nyilvánvalóvá válik, hogy a kormány politikája ebben a formában nem folytatható tovább.

– Készült forgatókönyv a Fideszben egy eredményes népszavazás esetére?

– Nincsenek forgatókönyveink, s nem is hiszem, hogy lehetséges, vagy szükséges lenne ilyeneket összeállítani. De egy normális demokráciában, ha egy, a 2006. évi õszi önkormányzati választásokhoz hasonló katasztrofális választási eredménybe fut bele egy kormány, akkor nem is kérdéses, hogy a legitimációja elfogy, s a politika íratlan szabályai szerint le kell mondania. Egy normális demokráciában ez a szokás. Hiszen minél elõbb szabadul egy politikai oldal az erkölcsi terhektõl, annál hamarabb tudja visszaszerezni a bizalmat. Magyarországon azonban ma másfajta logikával állunk szemben, a hatalomhoz görcsösen, foggal-körömmel, s minden, ismétlem, minden eszközzel ragaszkodó politikai klikkrõl van szó, amelyik azért akar kormányon maradni, mert ami az ország vagyonából még megmaradt, elvihetõ és zsebre tehetõ, azt el akarja vinni és zsebre akarja tenni. Az egészségügyi „reform” többek közt éppen arról szól, hogyan lehet piacosítani az egészségügyet, azaz a beteg emberekkel profitot termeltetni, s ezt a pénzt hogyan lehet átjátszani vállalkozásoknak, amelyek hogy, hogy nem, éppen az MSZP és az SZDSZ oldaláról kerülnek ki.

– Nem gondolják, hogy ha ezt a három költségvetési tényezõt kénytelen lesz eltörölni a kormány, akkor majd más csatornákon, a terhek további növelésével fogja pótolni a kiesõ összeget?

– Ezek nevetséges összegek az ország gazdasági problémáihoz képest. Abból is látszik, hogy nem jelentõs költségvetési tényezõkrõl van szó, hogy csak propagandára annyit költ el a kormány, mint amennyit a vizitdíjból eltesz. Az adósságállomány kamatterheihez, vagy példának okáért ahhoz, a több mint százhúsz milliárd forinthoz képest, amit 2002 óta propagandára, autókra, mobiltelefonokra, bútorokra elköltött az úgymond „takarékos” kormány, nos, e pénzekhez képest ezek az összegek elenyészõek. Mindig politikai döntés kérdése, hogy mire jut pénz, s véleményünk szerint ki lehetne és ki kellene váltani e sarcokat, melyekkel feleslegesen nyomorgatják és sanyargatják az embereket. Lennének ötleteink, hogy hol lehet takarékoskodni. Például eleve nem lett volna szabad a kormányzati negyed gigantomán beruházását elkezdeni, de meg lehetne vizsgálni azt is, hogy mitõl kerül negyed annyiba a metróépítés Madridban, vagy hogy mitõl kerül idehaza kétszer annyiba egy kilométernyi autópálya megépítése, mint Horvátországban? Ha ezekre a kérdésekre megtalálná, vagy legalább csak keresné a kormány a választ, nem kellene ilyen népnyúzó sarcokkal nyomorgatnia a társadalmat.

Horváth Attila