Apám emlékére, aki Szibériában lágerban halt meg.

Azt, hogy megírom ezt a visszaemlékezésemet 2003. február 25-én határoztam el, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, mert a dátum egybeesik apám halálának napjával. Írom ezt a visszaemlékezést azzal a szándékkal is, hogy ezzel is emléket állítsak a lágerben meghalt édesapám, Balogh Sándor jeltelen sírjára valahol Oroszországban.

A háborút megelõzõ, a háború alatti és utáni években Kárpátalján laktunk, Eszeny községben. Mint közismert, Kárpátalját az 1945-ben megkötött szovjet-csehszlovák szerzõdés értelmében egyesítették Szovjet-Ukrajnával, így mi is, ott élõ magyarok, szovjet állampolgárok lettünk. Magyar állampolgár (visszahonosítás) és nagykanizsai lakos 1971-ben lettem, mert 1969-ben családommal áttelepedtem Magyarországra.
Édesapámat 1946. október 7-én váratlanul letartóztatták. Ezen a napon, délután elhívták a községházára. Estére már két KGB-s tiszt és tolmács kísérte haza. Házkutatást végeztek, felforgatták az egész lakást, fegyvert kerestek. Az összes könyvet, iratokat autóra rakták, és apámmal együtt az ungvári börtönbe szállították. A könyvek közül csak a nagy képes bibliát nem vitték el. Hetenként egyszer-kétszer vihettünk a börtönbe csomagot a fogoly részére, a szabad ég alatt, négy fal között kellett álldogálni a hozzátartozóknak, mert soha nem lehetett tudni, mikor adják ki az edényt, vagy az esetleges üzenetet.
Az elsõ tárgyalás 1946. december 31-én lett megtartva (zárt tárgyalás). Hogy elítélték, csak egy hét múlva tudtuk meg a hivatalból védelemre kirendelt ügyvédtõl. Tõle tudtuk meg, hogy az USZSZK 54-4 törvénycikke alapján 5 évi szabadságvesztésre, teljes vagyonelkobzásra ítélték. A tárgyaláson a családtagok természetesen nem lehettek jelen, de még védõtanúkat sem engedtek meghallgatni, csak a vád tanúi lehettek jelen a tárgyaláson. Azt, hogy mivel vádolták, az ügyvéd nem mondhatta meg nekünk (?). Természetesen fellebbeztünk a Népbíróságnál. (Apámat az Ukr. Legf. ügyész 1991-ben "rehabilitálta!")
A második tárgyalás 1947. május 10-én volt megtartva, ott már mi fogadhattunk ügyvédet. Tudtuk mikor lesz a tárgyalás, ott álltunk a bíróság épülete elõtt, egyszer csak látjuk, hogy két milicista kíséri apámat a tárgyalásra. Az egyik elõtte ment, a másik utána, amelyik hátul ment, az apám hátához tartotta a fegyverét, így kísérték, hogy meg ne szökjön a fogoly.
A tárgyalás szünetében találkozhattunk apámmal, amíg a bíróság elvonult ítélethozatalra. Ekkor láttuk utoljára. A bíróság az elsõfokú ítéletet, annak megváltoztatása nélkül jóváhagyta.
A SZU-ban az volt a gyakorlat, hogy a foglyot csak a tárgyalásig tartották börtönben, utána elvitték lágerbe. Így a fellebbezési tárgyalás után apámat is kivitték Oroszországba.
Hetenként legalább egy alkalommal vitték a rabokat a lembergi gyorsvonathoz kapcsolt rabszállító kocsiban valahová. A rabszállítót mindig a mozdony után, elsõ kocsiként sorolták a vonatba. Ebben a rabszállítóban ugyanúgy fülkék voltak, mint a normál vasúti kocsiban, csak mindenütt vasrács, vasrács, vasrács…
A raboknak ülni nem lehetett, fekve szállították õket, fülkénként 6-8 fõt, az e célra kiképzett polcokon.
Csak késõbb tudtuk meg, hogy az egyik vádpont az volt ellene, hogy Eszeny községben gyûjtést szervezett az 1938-as felszabadulás után egy I. világháborús emlékmû felépítésére. Az akció sikeres volt, az emlékmû elkészült. Azt ünnepélyesen felavatták, és apám, mint a falu református lelkipásztora, megáldotta, felszentelte azt. Ezt az emlékmûvet 1945-ben a szovjet hatóságok utasítására egy éjszaka alatt lerombolták.
A tárgyaláson az ítélõbíró megkérdezte tõle: "Pap létére miért foglalkozott ilyennel?" Azt válaszolta: "Mert nemcsak pap voltam, hanem magyar is!"
Egyszer Leningrádban Sándor testvéremnek - aki az apánk letartóztatása idején mindössze 5 éves volt - azt mondta egy KGB-s tiszt: "Tudja-e, hogy az apja áruló volt?" Miért mi köze volt a szovjeteknek ahhoz, hogy ki mit csinált pl. 1940-ben? Ki gondolta akkor, hogy Kárpátalja a Szovjetúnióhoz fog tartozni?
Engem is többször kihallgatásra rendelt a KGB, szerettek volna beszervezni az 50-es, 60-as években, hogy ügynök, besúgó legyek. Nem vállaltam, de ez már külön történet.
Apámat kivitték Szibériába, lágerbe, a Gulágra! … Fájdalmát és bánatát a rabságban azzal próbáltuk enyhíteni, hogy néha-néha küldtünk neki postán csomagot. Jöttek a háromszögletûre hajtogatott levelek, amelyekben még õ bíztatott bennünket, hogy még talán jóra (jobbra) fordul a sorsa, s ezzel együtt a mi sorsunk is. Nem így történt! Pedig annyira bízott egy amnesztia rendeletben, amelyet nagyon várt…
Valahol az Ural hegység keleti oldalán fenyõfát termeltettek ki a rabokkal, mínusz 40-45 fokos hidegben. A szverdlovszki (most Jekaterinburg-i) terület Tabori járás, Kercseny nevû helységbõl, egy lágerbõl adott utoljára életjelt magáról. 1948. január végén azt írta levelében: „az ujjaim vége kezemen és lábamon megfagyott”. Az utolsó levelet már más írta helyette, a megfagyott ujjakkal nem tudta megfogni a ceruzát.
1948. tavaszán jött az értesítés az ungvári anyakönyvi hivatalból, hogy meghalt, a halál oka: a végtagok elfagyása.
Nagyon nehéz éveket éltünk át abban az idõben. A lakásból kitettek bennünket, édesanyám három gyerekkel hajlék nélkül maradt. Albérletbe kellett mennünk, jó emberek fogadtak be.
A „teljes vagyonelkobzást” csak azért nem hajtották végre, mert még ebben az embertelen rendszerben is volt egy olyan törvény, hogy ahol az elítélt után gyermekek maradtak, ott ezt nem hajtották végre. Ezért csak a bútorzat egy részét vitték el tõlünk.
A hivatalos értesítés ellenére még sokáig reménykedtünk, hogy hátha megjön édesapánk, hátha nem igaz, hogy meghalt! De hiába vártunk! Csak az mentett meg bennünket a teljes kétségbeeséstõl (én akkor már 18 éves voltam), hogy a két kisebb testvért föl kell nevelni. A húgom 12, az öcsém 7 éves volt.
Senkinek nem kívánom, hogy olyan élete legyen, mint a mi családunknak kijutott abban az idõben. A társadalomból kitaszítottan, szegényen, nélkülözések között éltünk, a megaláztatásról nem is beszélve.
Remélem és bízom benne, hogy most már egy olyan élet következik itt Magyarországon, de mindenütt máshol is Európában, még a volt Szovjetunióban is, amikor nem kell attól tartani senkinek, hogy családjától elszakítják, börtönbe zárják, hamis vádak alapján elítélik.
Apám a kommunizmus áldozata lett, mert magyar volt, mert pap volt és hazafi, szerette a népét, hazáját! Jómagam, mert nem jó helyre születtem: "Trianon gyermeke" vagyok. Sorsa ez sok határon túli magyarnak.
Eszeny községben a templom falán tábla õrzi apám emlékét, de visszaállították a lerombolt emlékmûvet is, azok nevének feltüntetésével, akik valahol messze idegenben, jeltelen sírban alusszák örök álmukat. Ezen az emlékmûvön az apám neve is fenn van, mert a végtelen orosz mezõkön nem jutott egy fejfa, de talán még koporsó sem az ártatlanul elhurcolt, ártatlanul elítélt raboknak. Csak emlékezetünkben él emlékük, amíg élünk. Nyugodjanak békében!

Balogh László,
nyugalmazott MÁV fõtanácsos
Nagykanizsa