A december még talált néhány piros almát a fák tetején. A kerti tó friss vízében egy kacsa és egy liba úszkált békésen. A kerítés szélénél futókacsák siettek valahova. Egy óvatlan pillanatban Ádám és Éva pajkosan kiszökkent a „Paradicsomból”, egyenesen a házigazda karjaiba. Úgy ölelte magához Marika a kecskepárt, mint két csintalan kisgyermeket.

A kertbõl az Alsószabadhegyi utcai családi házba lépve egy napraforgótábla sárga virágai állítottak meg. Az olajfestmény – akárcsak a többi tájkép, csendélet, templomokat, tengerpartot és a régi szülõi házat ábrázolók –, a háziasszony, Gyenese Endréné alkotásai. Beszélgetõtársammal a kandalló mellé húzódunk, míg Szulamit, a négy éves kis unoka mesefilmet néz papájával a nagyképernyõs plazmatévén.

 – Így advent idején egyre többet gondolok a régi történetekre, a gyermekeimre és a kedves szüleimre, akik már nem élnek közöttünk, mégis jelen vannak életemben a bölcs tanácsaikkal, példamutató életvitelükkel, melyeket a mai napig követendõ értéknek tartok. Ilyen a hit, a remény és a szeretet, melyet szeretõ családunkban ténylegesen naponta megtapasztaltam, ez jelenti a mércét számomra. Az ember csak szeretõ, optimális, pozitív kisugárzású közösségben, családban, társadalomban tudja megvalósítani a kitûzött céljait.
– Élete fõbb eseményeinél hogyan tudott visszanyúlni a gyökerekhez, édesapja jó példájához?
– Az életem egy csoda, melyet, ahogy említettem, a hit a remény és a szeretet kísér, és ad erõt, kitartást számomra. 1948-ban születtem Muraszemenyén, a nagyszüleim által 1906-ban épített cseréptetõs házunkban. Ez lényeges, mert akkoriban még kevés cserépfedeles házat lehetett látni a falvakban. Zavartalan családi boldogságunkat sajnos az 1950-tõl zajló kitelepítések megzavarták, ugyanis édesapám 1945 elõtti csendõri múltja miatt 1952-ben bennünket is kitelepítettek Hortobágyra. Ekkor négy és fél éves voltam, nem sokat értettem az egészbõl, csak arra emlékszem, mindenki abban reménykedett, hogy nem Szibériába visznek bennünket a marhavagonokban. A remény valóra vált, Ebesen kiszállhattunk. Elõtte azonban napokig vesztegeltek a vagonok egy mellékvágányon. Csak a jóindulatú civil lakosság felebaráti szeretetén múlt, hogy kaptunk vizet és élelmet. A kitelepítetteknek puszta kézzel kellett az istállókat kitakarítani, és egymástól egy méteres távolságra szalmával megalmolni, hogy jusson fekvõhely a több száz család számára. Szoros közösségben kellett együtt élni, elviselni és tolerálni egymást. A mi kis családunk volt talán az egyedüli, akinek a kitelepítõ sorkatonák még a tûzhelyét is feltették a teherautóra, így mindenki azon fõzte szerény ebédjét, amíg nem kaptak rendszeres élelmiszer-ellátást. Errõl az idõszakról szüleim visszaemlékezéseibõl szereztem tudomást, melyet a karácsonyi készülõdés közben szoktak feleleveníteni. Köszönettel tartozunk mindazoknak a jóindulatú ismerõsöknek, akik a kitelepítés után segítettek bennünket talpra állni. Minden viszontagság ellenére, ami velünk történt, édesapám mégis arra tanított bennünket, hogy „szeressétek ellenségeiteket, bocsássatok meg nekik és imádkozzatok értük.”
– Ezek a gondolatok késõbbi sorsfordulóiban is a segítségére voltak?
– Igen, bárhol, bármilyen területen dolgoztam, mindig édesapám tanácsai jutottak eszembe: „Úgy dolgozz, mintha örökké élnél, és úgy imádkozz, mintha rögtön meghalnál. Imádkozzál és dolgozzál! Próbálj olyan hivatást vagy munkát vállalni, amit szeretsz, de ha ez lehetõség híján nem sikerül, próbáld megszeretni, vagy örömödet lelni abban, amit tenned kell.”
– Gyakran kellett visszanyúlnia az édesapja által tanított bölcsességekhez?
– Igen, amikor munkahelyváltásokra kényszerültem, mindig ezekhez az intelmekhez ragaszkodtam. Próbáltam szem elõtt tartani a család igényeit és a saját elképzeléseimet. Ilyen megpróbáltatás többször is volt az életemben. Amikor válaszút elé kerültem, el kellett döntenem, hogy három gyermekem mellett milyen területen tudom egyeztetni a munkahelyi és a családanyai feladataimat. Máig is fülembe csengnek édesapám figyelmeztetõ szavai: „Kislányom, a család elsõ számú orvosa az anya.” –, amit mindig igyekeztem szem elõtt tartani!
– Mi okozta a legnagyobb törést, gondot felnõtt életében?
– 1996-ban, 48 éves koromban megszûnt a munkahelyem, a Balaton Fûszért. Válaszút elé kerültem: vagy munkanélküli leszek, vagy kitalálok valami elfoglaltságot. Mivel munkanélküli segélyre semmiképpen nem akartam menni, édesapám példáját követtem, aki nyugdíjasként, még 75 évesen is méhészkedett. Sajnos õ már 1993-ban meghalt, de ez az intelme is a fülembe cseng: „Addig nyújtózkodjál, amíg a takaród ér.” Háttérben a férjem támogatásával, és a családi költségvetés figyelembe vételével méhész mezõgazdasági vállalkozó lettem. Tizennégy méhcsaládot vásároltunk, de itt is velem volt a szerencse, azaz a Jó Isten, mert a méhcsaládokkal a 80 éves Károly bácsit is megkaptam méhészeti oktatómnak. Ez az idõszak nem volt könnyû számomra, mert nem volt tapasztalatom a méhészkedésben. Sajnos csak a pergetéseknél segédkeztünk édesapámnak. A méhek szeretete belém ivódott, mert láttam, hogy édesapám mennyire szeret velük foglalkozni, és milyen gyakran veszi kezébe a szakirodalmat. Szakképzettséget akartam szerezni, ezért beiratkoztam Gödöllõre a Szent István Egyetem méhészkurzusára. A szakvizsga után 50 éves koromra a mestervizsgát és a méhegészségügyi szakelõadói képesítést is megszereztem. Életemet végigkísérte az isteni kegyelem, a munkaszeretet és a kitartás. Itt megint édesapám bölcs tanítását idézhetem: „A munkához nem kedv kell, hanem akarat!” A méhek mellett még egy vágyam volt, hogy kecskéim legyenek, hogy újra élvezhessem anyai nagyanyámnál a gyermekkoromban ízlelt édes kecsketejet. Minden megvalósult. Bár a munkahelyem megszûnése nagy fájdalmat jelentett, de mindenért kárpótolt, hogy közben annyi csodálatos élményben volt és van részem munkámban és nyolc unokámban, amit nem adnék oda semmiért.
– Gyakran megjelennek jótékonysági rendezvényeken: szívbetegek bálján, iskolai alapítványi, katolikus és állatmenhelyi bálokon. Mi inspirálja Önöket az adakozásra?
– Családunkban ez régi hagyomány, már gyermekkoromban megtapasztaltam az adakozás örömét. A falunk búcsúján a házaló muzsikus nem csak pénzt kapott, hanem velünk együtt költhette el az ünnepi ebédet.
– Mondd el azt is – vetette közbe a férj –, amikor a városban laktunk, és nem volt kerted, a Csónakázó-tónál ültettél virágokat. A forrás ugyan kiapadt, de a gyöngyvirágok még nyílnak májusban…
Korán ráhajtotta fejét a sötétség az ablakokra. A közelben autók reflektora pásztázza a régi M7-est, kelet felõl a Felsõszabadhegyi utca házai állítják meg a szelet, nyugaton a Péterfay patak vize csörgedezik halkan. A háziak és a kutyusok a kapuig kísérnek, elcsendesedik az udvar…
B.E.