A haiku, a világlíra legparányibb gyöngyszeme több sikert is hozott az elmúlt években Fa Ede költõnek.

Négy mûve egyetemi tankönyvben szerepelt, három másik pedig, amit Liszói Gyuricza József néven írt, megjelent az Ezer magyar haiku címû kötetben, melynek lapjain a kétszáznyolcvankét magyar költõ között Babits Mihály, Szabó Lõrinc, Radnóti Miklós és Kosztolányi Dezsõ mûve is szerepel.

Legújabb sikerét ez a könyv alapozta meg. A ma élõ költõk közül Liszói Gyuricza Józsefét emelték ki a szakemberek, jelezve, hogy az általa írottat érezték a leginkább 21. századinak. A lapunkban is közölt alkotás kijutott szeptemberben Japánba, a Haiku Világszövetség hatodik konferenciájára, melyet a II. Tokiói Költõfesztivál keretében rendeztek meg „Haiku mint mítosz” címmel a Meiji Egyetemen. A költõfesztiválon Ladányi Mihály (1934-1986) József Attila-díjas költõ, Andrassew Iván, Vihar Judit, Hetesi Péter Pál mellett az õ költeményét olvasták fel angol és japán fordításban.
E témában is hallhatunk költészetébõl egy keresztmetszetet január 27-én 17 órakor Miklósfán, a Mindenki Házában Liszótól Tokióig címmel. Végezetül álljon itt egy legújabb haiku, melyet a Takács László Irodalmi Kör legutóbbi összejövetelén amolyan házi feladatként adott fel a kör tagjainak Dezsõ Ferenc, az egyesület tiszteletbeli elnöke. A történet a következõ: Miklósfán évekkel ezelõtt élt egy nagyon közkedvelt, nagy tudású ember, aki a városrész lakosságát nagyon szívesen tanította például a szõlõtermesztésre, borászkodásra. Sajnálatos módon az István nevû ember meghalt. A halálát követõ tavaszon felesége, Mária kiment a szõlõhegyükre. Arra gondolt, hogy a jövõben ki fogja megmûvelni, fogja-e egyáltalán megmûvelni valaha is a férje által oly nagyon szeretett szõlõt. Döbbenetére és legnagyobb meglepetésére a szõlõ meg volt metszve. Valaki, valakik megtetté ezt a „tanítványok” közül anélkül, hogy errõl a feleségnek szólt (szóltak) volna.
Liszói Gyuricza József: A miklósfai Kotnyek-rejtély
egyszerû dolog: István tõkéi tudták/ hogy árvák lettek/ viszketett rajtuk/ a vén vesszõ s hívták/ a jó szerszámokat/ láttam: kéz nélkül/ fürgén lendült csettegett/ négy metszõolló/ a tudós gazda/ tavaszi-rügy-szemével/ nézte - s mosolygott… A költõ csodát teremtsen, ne a valóságot írja le, vallja magáról. Ebben az esetben is ez történt, ahol a tárgyak mintegy csodát mûvelve, megszemélyesítve cselekedtek.