Milyen volt az ünnep, hogy sikerült? – tesszük föl a kérdést magunknak, másoknak is az ünnep múltán. A karácsonyra talán egyszerû volt a rákérdezés és a válasz is: „mit hozott a Jézuska?” … De most húsvét elõtt, mire is készülünk? Milyen lesz a húsvétunk, mi is számunkra ez a húsvét, mit válaszolunk…?!?!

Ha valójában belegondolunk: az igazi Ünnepet nem mi készítjük, azt kapjuk, az igazi Ünnep ajándék… Nem lehet kérni, kiszámítani, nem lehet kiérdemelni! Egyszerre csak valaki ott terem, valakivel találkozunk, s azt vesszük észre gazdagabbak vagyunk: megajándékozottak vagyunk: valaki önagából adott, valaki önmagát adta, talán tárgyban, gesztusban is kifejezve! Kivel találkoztunk karácsonykor? A soha nem látott, hatalmasan gyöngéd Isten küldöttjével, egyszülött Fiával, a Betlehemben született Názáreti Jézussal, aki testünkké-vérünkké, testvérünkké lett… Volt-e hatalmasabb, közelibb, gyöngédebb vendég, vendége minden szívdobogásos embernek a föld színén…?!...???!!!... S tudjuk, mi lett a sorsa ennek az „égi vendégnek”: ,,megfeszítették, meghalt és eltemették”…(Hiszekegy)
De mit hoz nekünk a húsvét, amikor ünnepélyesen megemlékezünk – évi visszatérõ ünneppel – Jézus szenvedésérõl, haláláról … és „föltámadásáról”? Talán ez a leghatalmasabb ünnep, az ünnepek ünnepe: ez az igazi ajándék: a halálba lemerült s onnan visszatérõ Krisztus ajándékozza meg az EMBERT az ÉLETTEL, az Õ életével… A teremtés egyetlen kicsorbult pontja: „a bûn zsoldja a halál” (Róm 6,23) helyreáll, s hatalmas tényként tárul elénk valami új, az Élet gyõzelme, „benne élet volt” (Jn 1,4), aki a világba jött „…halál, hol a te gyõzelmed…” (1Kor 15,55) Így lesz nyilvánvaló, hogy az élet több, mint a halál, a fény diadalmasabb, mint a sötét, a jóság erõsebb, mint a gonoszság, a szeretet túléli a gyûlöletet, és a szentség s a kegyelem elnyeli a bûnt. Ezért köszönthetjük így Krisztus keresztjét: „Ave curx, spes unica!” „Üdvözlégy kereszt, egyetlen remény!” Így lesz a kereszt már nem a szégyen és a szenvedés jele, hanem a gyõzelemé, az üdvösségé (gyógyulásé). S mindez valahogyan az Örök Atya és megtestesült Fiú titka. Minden ünnepünk az emlékezés ünnepe, csak a húsvét a valóságé. Bármennyire is kedves legyen a karácsony, Jézusból Kisjézus többé nem lesz. És bármenynyire megrendítõ Jézus vérrel átfutott arca, még egyszer nem kell neki elszenvednie, amiket elszenvedett, ha a szentmisében jelenvalóvá lesz is kétezer év elõtti megváltása. De ha Jézus most elénk lépne a titkok fátyola alól, húsvéti formáját tapasztalnánk meg, úgy lépne elénk, mint Tamás elé, s mi sem tudnánk mást mondani, mint õ: „én Uram, én Istenem!” S szavait most is hallhatjuk, halljuk: „Bízzatok, én legyõztem a világot.” (Jn16,33), „Nem hagylak árván titeket” (Jn 14,18), „Én veletek vagyok mindennap a világ végéig!” (Mt 28,20)
Emberi életünkben a halállal megjelölt életre születtünk, de Jézus halálában és feltámadásában új életre keltett minket: részesülünk annak Istenségében, aki részese lett emberségünknek: részesülünk annak életében, aki részese lett emberségünknek. Mert van Húsvétunk, van ünnepünk, ezért van értelme a kelõ hajnalnak, a zsendülõ vetéseknek és fakadó rügyeknek, mert Jézus föltámadt… ahogyan Illyés Gyula írja Konok kikelet c. versében: „Nézem ámulva az örök Jó idõt, / keresem a rendületlen rendezõt.” … s elölti szívét a remény (s töltse el a miénket is!) : „Kivirágzik, minden: megbocsát. / Úgy tetszik, nem reménytelen / a világ.” (Ilylyés Gyula: Konok kikelet). A mi szeretetünket örökre megmérgezte a halál: Hisz ha kimondjuk: „szeretlek”, az azt jelentené: „nem halhatsz meg.” Ám az Örök Atya és fia, Jézus egyedül tudtak/tudnak úgy szeretni, hogy Jézus föltámadásában nyilvánvalóvá lett: lám, így szereti az Isten az embert, lám így szeret engem!
S bár minduntalan elénk mered a halál kényszere, kedveseink halála, saját halálunk, a végtelen szeretetre csak szeretet lehet a válasz, és reményünkkel együtt ébred a hitünk, mint Vas István kéri, vallja meg, miután Jézus életet megírta az evangéliumok alapján egy könyvben:
Te, aki nem ûzted el Tamást sem,
Bár boldog, aki hisz, ha nem is lát,
Ugye megadod, hogy újra lássam
Szép arcod hitetõ sugarát?
Virraszt velem a türelem,
S könyörög a kétely és a hûség:
Támadj föl már bennem, örök
Húsvét!
(Vas István: A rostiront letettem)
Varga Zoltán, piarista