Szerda délelõtt ismét állampolgársági eskü helyszíne volt a kanizsai Házasságkötõ Terem, ahol Cseresnyés Péter polgármester elõtt öten tették le új otthonukra, hazájukra fogadalmukat. Dr. Herman László Miklós, dr. Zavada Mária Magdolna, Veress Róbert Károly, Kovács Barbara és Kovács Jázmin Amanda Marosvásárhelytõl Vajdahunyadig döntöttek úgy, hogy az anyaországra tesznek esküt Nagykanizsa elsõ emberének szavaival élve egy "büszke, történelmi városban".

Cseresnyés Péter az alábbi szavakkal köszöntötte az ország újdonsült magyar állampolgárait:
"Kedves Honfitársaim!
Köszöntöm Önöket abból az alkalomból, hogy esküjükkel elnyerték a magyar állampolgárságot. Külön öröm számomra, hogy Nagykanizsán, ebben a büszke történelmi városban lettek a honfitársaink.
Gróf Széchenyi István azt mondta egyszer:
„Magyarnak lenni felemelõ érzés – még ha nem is mindig kifizetõdõ.”
Nos, az állítás elsõ és második felére is hozhatnánk történelmi példákat. Biztos vagyok abban, hogy Önök pontosan tudják, magyarnak lenni felemelõ érzés, ezért kérték, hogy állampolgárok is lehessenek. Azt pedig remélem, hogy megtalálják a számításaikat az életben.

Kedves Róbert Károly, Barbara, Jázmin Amanda, László Miklós és Mária Magdolna!

Nehéz szólni, nehéz szavakba önteni amit érzünk, amikor egy magyar honfitársunk elnyeri az állampolgárságot. Pláne, ha egyszerre öten esküsznek hûséget új hazájuknak. Isten hozta Önöket közöttünk – magyarokat a magyarok között.
A Sors alakította így. Ezt az állampolgárságot annak idején erõszakkal vették el a dél- és felvidéki, õrvidéki, kárpátaljai és erdélyi magyaroktól, az Önök szüleitõl, nagyszüleitõl, rokonaitól. Most ezt a történelmi jusst kapják Önök vissza, az õ nevükben is.
Annak idején senkitõl sem kérdezték, hogy akar-e román, szlovák, szerb vagy szovjet polgár lenni.

Egyik napról a másikra máshol húzták meg a határvonalat – de a nagyhatalmak ármány terve nem vált valóra. A magyar nemzet megmaradt, lélekben nem sikerült szétszakítani.
Több mint kilenc évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az a küzdelem, az az erõfeszítés, amellyel a határon túlra szorult testvéreink õrizték identitásukat, védték nyelvüket, hitüket és hagyományaikat, elismerést nyerjen, és az anyaország honorálja ezt.
Az új állampolgársági törvény a csonka Magyarország kései hálája mindazért, amit magyarként a magyarságért tettek. Ez nem jutalom, ez nem ajándék. Ez jár Önöknek, jár az elszakított nemzetrészek polgárainak.

Kedves Honfitársaim!

Az állampolgárság nem puszta formalitás. Nem csupán egy papír, egy dokumentum. Az állampolgárság nem jogok és kötelezettségek szabályrendszere, hanem annál jóval több.
A történelmi jussként visszakapott állampolgárság messze túlmutat a jogi formulán.
Önök letették voksukat nemzetünk közössége és az anyaország mellett, és Magyarország is letette voksát Önök mellet. Ez örök és visszavonhatatlan szövetséget, védelmet jelent. Idõtlen idõkig tartó elkötelezettséget, mind a két oldalról.
Vagy ahogyan Illyés Gyula megfogalmazta:
„Mi gondom! – áll az én hazám már.
Védõbben minden magasságnál.”

Egy fiatal háromszéki õstörténetkutató egyik tanulmányában azt írta:
„A két háború közötti eszmei zûrzavarban jól megfért egymással Ady vádló, tragikus magyarsága, Móricz elemzõ, felelõsségteljes magyarsága, Szabó Dezsõ népbõl táplálkozó, mély magyarsága és Prohászka Ottokár diadalmas keresztény magyarsága. Késõbb Kodály és Bartók, Németh László, Illyés, valamint a népi írók a magyar lélek legrejtettebb kincseit hozták a felszínre. Munkáikból tanulságként leszûrhetõ, hogy a magyarság egy sajátos életforma, önszemlélet, történelmi szellemiség és erkölcsi parancs. Az igaz magyarság azonos a tökéletes emberséggel; aki embernek hitvány, magyarnak is az!”

Kedves Honfitársaim!
Az a magyar, aki bizonyítja. Aki teljes szívébõl, összes idegszálával vállalja e nép sorsát; osztozik örömében és fájdalmában. Aki Árpádot és Szent Istvánt tekinti õsének.
A történelem forgószele többször végigsöpört Magyarországon, és mindig leszakított részeket. Mindig voltak, akiket messze sodort ez a szél a nemzettõl. Így volt a tatárjárás és az oszmán hódoltság korában, a kuruc szabadságharc idején, a gazdasági válságok hatására, és a 20. században is.
De a többség – történjen bármi is – megmaradt magyarnak. A határon túlra szorulva, emigrációba vonulva vagy éppen egy kényszermunkatábor gyötrelmei és kínjai között.
Mert, Kölcsey Ferenc szavaival:
„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagy örökül ha kihúnysz: A haza minden elõtt.”

Kedves Esküt Tevõk!
Isten hozta Önöket itthon, hazájukban!"