Hogy milyen volt a XX. század? Szar. Nyögjük, ma is. De, így utólag persze, már mosolyogni is lehet rajta.

A közmédia egyik érdeme, hogy néha normális filmeket is mûsorára tûz. Olyanokat, amiket nem csak két sör közt, napi agyreszetként bámulhat bután a kereskedelmi televíziózásban – no meg magától is – amortizálódott publikum, félúton Rolex Laci és a nemi identitásválsággal küzdõ, korszerû politikusnemzedék, vagy éppen a Mátyás király tér és az éjjel-nappal züllött Budapest között.

Egy hete az Anyám és más futóbolondok a családból ilyen volt: egy film, amit tananyagba kellene iktatni. Magyar alkotás (rendezõ: Fekete Ibolya), amely humorral és érzelemmel, nem didaktikusan, egy család történetét (is)elmesélve, végigvezet a magyar XX. századon. Trianontól Kádárig, s picit tovább. Menekülésrõl menekülésre – hol fizikailag, románok, nácik és kommunisták elõl, hol lelkileg, magunk elõl szökve.

Ez a bujkálás évszázada volt: mindig üldöztük egymást; az egyenruhacsere csak néhány görénynek sikerült, a többiek szívtak, s akkor még nem füvet, mert nemhogy az, Technokol sem volt. És amit az y generáció nem érthet, az sokaknak lelket vájó forró seb, család- és magántörténet – s nem (csak) történelem. A harsány-burkolt nácizás, komcsizás, zsidózás, s tán a buzizás mögött is ott a XX. század valamennyi nyomora, ami kísér(t) bennünket, ha tetszik, ha nem. Mi a XXI. századot az elõzõbõl itt maradt tollal írjuk, s persze, hogy serceg, karistol. Sikít a papír, ha egyáltalán.

Már nem az a kérdés, hogy ma, full szegényen, visszaadnánk-e a meggyötört, könnyes szemû asszonynak a megtalált, néhány bankót rejtõ pénztárcáját – benne élete vagyonával, ami jelképnek borzalmas, de naturálisan tényszerû - az Állami Áruházban, hanem az, hogy miért akarjuk elvenni tõle. Mert el akarjuk, semmi kétség, erre buzdít minket a kor: szerezz!, vedd el! – pénzt, érzelmet, hatalmat, bármit. Az vagy, amit megeszel – ezeregy értelemben. Az éjszaka meséi.

Márai ugyan, de mi is mondhatnánk: sokkal nehezebb megõrizni valamit, mint szerezni vagy elpusztítani. Az irodalom visszavág: valóság lesz.

A jó hír, látjuk a filmben, hogy traumáink megszépülnek, bár aki sebet vet (sic!), vihart arat. Kifordított kacagányok alatt süvít a szél, öltönyök és kosztümök mögött ott a põrén riasztó ember (ecce homo!), a BMW-indítókulcson meg még a Polski-logó fityeg. VadKelet Nyugaton, és sajnos ennek most nemcsak erkölcsi relevanciája van, hanem társadalmi, politikai is, de hagyjuk, az már XXII. századi film, amit, rossz esetben, Ali mesél majd a huszonegyedikrõl. Magyarországon.Kórkép: baba és a negyven tapló; demokratikus kollaboráció.

Polgár Ernõnek, sajnos, igaza van. A XX. század, ahonnan érkeztünk, több rossz embert csinált, mint amennyit elpusztított. Ahogy éltünk, úgy már nem lehet, ahogyan kellene, még nem tudunk.

Egyet tehetünk: kikapcsoljuk a tévét, becsukjuk a laptopot, s kinyitunk valamit magunkban – azt a 21 grammot, ami, lehet most is, de halálunk óráján biztosan mérlegre kerül. (Imádkozzál értünk; ámen.)

Így éltük túl a XX. századot, és ez a recept most is. Minden más csak történelem.

A mosoly mögött ott a komor magántörténelem. Ónodi Eszter, Bartsch Kata és Kerekes Viktória (Fotó: Szlovák Judit / Vertigo Média)