A Szentendrén megrendezett VI. Országos Zeneiskolai Továbbképzõs Versenyrõl három díjat is hozott a Farkas Ferenc Zene- és Aranymetszés Mûvészeti Iskola. Horváth Krisztina I. helyezést ért el, plusz elnyerte a Ferenczy Alapítvány Különdíját, melyet a Chopin mû legjobb elõadójának ítélt oda a zsûri. A Ferenczy Alapítvány Tanári Díját pedig dr. Erdõs Lászlóné kapta.

Beszélgetésünkben ezúttal a tanárnõt kérdeztük hivatásáról, a tanítás örömérõl és a gyerekek szeretetérõl.
– Szekszárdról származom. A nagyapám kántortanító volt, és több zenetanár illetve pedagógus élt a családban. Természetes volt számomra a zenetanulás. A zongora mellett fuvolázni és csellózni is tanultam. Izgõ-mozgó gyerek lévén, sportiskolába jártam. Sokáig versenyszerûen sportoltam, nem is gondoltam a zenei pályára. Hetedik osztályos koromban azonban egy csodálatos zongoratanárnõ hatására megváltozott a gondolkodásom a zenérõl, s egy év után már csak zongorával akartam foglalkozni. A sportot egy csapásra abbahagytam, pedig abban az évben lettem volna serdülõ válogatott asztaliteniszezõ. Minden idõmet a zongorának áldoztam. A pécsi Zenemûvészeti Szakközépiskolába felvételiztem és ott végeztem el a fõiskolát zongora-szolfézs szakon.

– Mikor döntötte el, hogy a továbbiakban gyerekekkel foglalkozik és nem zenemûvészként lép fel?

– A fõiskola után felajánlották a továbbtanulást, de én nem a mûvész-, hanem a pedagógusi pályát választottam. Nagykanizsára jöttem férjhez 31 évvel ezelõtt, és Dr. Erdõs László ügyvéd a férjem. Ami a szereplést illeti, én is felléptem zongoristaként. A legbüszkébb talán arra vagyok, hogy 5 évig szerveztük a Zenével az újszülöttekért hangversenyt, ahol folyamatosan színpadra léptem a növendékekkel, a legutolsó alkalommal pedig Jandó Jenõ Kossuth-díjas zongoramûvésszel. Jakobovics Árpád kollégámmal rendeztünk egy szonátaestet, de az utóbbi években inkább a tanításnak szentelem az idõmet.

– Sokat jár versenyekre a tanítványaival.

– Két évvel ezelõtt az Országos Négykezes Versenyen tanár-diák párosban is fel lehetett lépni, ahol Gyana Zsófia növendékemmel szerepeltünk. Tehát én magam is megtapasztaltam, milyen érzés szembenézni a zsûrivel. Izgalmas volt! Aztán 13 évvel ezelõtt, amikor a harmadik fiam születése után visszajöttem GYES-rõl, folyamatosan elindultunk a versenyekre. Megdöbbenve tapasztaltam a versenyzõk magas színvonalú zongorajátékát. Elsõ alkalommal bizony semmilyen eredményt nem értünk el. Attól kezdve azonban folyamatosan jártam továbbképzésekre. Magamat is fejlesztettem, elmentem a Zeneakadémia kivételes tehetségek osztályára és figyeltem, hogyan tanítanak. Mindig is izgatott a tehetséges és pici gyerekek tanítása. A zeneovi elindításában is részt vettem, annak voltam a híve, hogy a gyerekek minél elõbb kezdjenek el hangszeren is tanulni. A tíz év alatt tizenkét országos versenyen szerepeltünk, és egy kivételével sikerült is eredményt hoznunk.

– Vajon a sportmúltjából adódik a versenyszellem?

– Ha nem is tudatosan, de magammal hoztam és úgy gondolom, ez a tanítványaimnak is jó. Úgy veszem észre, még a kudarcból is tanulnak. Hozzáteszem, nem csak kiemelkedõ tehetségû, hanem átlagos képességû gyerekeket is tanítok, és nem csak a versenyzõ gyerekeimre vagyok büszke, hanem a többire is. Arra vagyok különösen büszke, hogy 7-8 évesen beiratkoznak és általában érettségiig maradnak. Nagyon kicsi a lemorzsolódás nálam. Most is nyolc gimnazista-korú növendékem van, akik nem kiemelkedõ tehetségek, de ezer más elfoglaltságuk mellett fontos számukra a zenetanulás. Erre legalább annyira büszke vagyok, mint a kiemelkedõ tehetségûek versenyeredményére. A huszonkét gyerekem közül négy a kiemelkedõ tehetségû.

– Otthonukban lehet hallani zongoraszót?

– Mindhárom fiam tanult zenét, bár egyik sem ment zenei pályára. Mûvészetpártoló családba kerültem Kanizsán. A képzõmûvészet, az irodalom és a komolyzene nem maradhat ki beszélgetéseinkbõl. A legbüszkébb a családomra, három fiamra és természetesen a férjemre vagyok. Õk egy olyan lelki hátteret biztosítanak nekem, amitõl jól érzem magam és jól tudok dolgozni.

Bakonyi Erzsébet