Gulyás Ferenc, a város egyik legismertebb patikusa kémia-biológia szakos pedagógusnak készült, a hatalom nyomására mégis gyógyszerész lett. Manapság leginkább azért szomorkodik, mert úgy látja: Nagykanizsán nem becsüljük eléggé a fákat, bokrokat, az éltetõ oxigént adó növényzetet.

– Teljesen véletlenül lettem gyógyszerész. 1949-ben érettségiztem, s akkor még fentrõl irányították a beiskolázást. Az illetékesek eljöttek a magasabb helyrõl, s azt mondták, hogy kevés a gyógyszerész, ezért a párt szeretné, ha a munkás-paraszt fiatalokból minél többen választanák ezt a pályát – idézi fel az indulást Gulyás Ferenc. – Az osztály nagy részét oda irányították. Amúgy kémia-biológia tanárnak készültem, így túl nagy ellenérzést nem váltott ki belõlem a dolog. Persze, volt olyan, aki az elsõ év leteltével átjelentkezett más szakra. Amikor megismerkedtem a tantárgyakkal, láttam, hogy ez egy nagyon érdekes és izgalmas hivatás lesz. A tanulmányok alatt aztán sokat beszélgettünk kollégiumi társaimmal, hogy ki, hova tud majd elhelyezkedni – a többség falura igyekezett, így én is, hiszen falun nõttem fel. Ma is sokkal jobban érzem magam a hegyi birtokomon, mint a városban.

– Honnan hozta magával szilárd polgári értékrendjét?

– Ez is a szakmámból fakad, ugyanis olyan családhoz kerültem gyakorlatra Balatonlellére, ahol a családfõ felmenõi is gyógyszerészek voltak, igazi, a szó nemes értelmében vett polgárok. Amikor ide, Nagykanizsára költöztem, megismerkedtem a Merkly-Belus család tagjaival, történetével, s az általuk képviselt értékrend, a megjelenített tradíció nagyon megtetszett.

– Hogyan látja manapság a fiatal szakemberek helyzetét, lehetõségeit?

– Tragikus. Jól képzett, elméleti tudással kiválóan felvértezett gyógyszerészek kerülnek ki a képzésbõl, de valahogy kevésbé emberközeliek. Kivétel persze, mindig van, de keveset foglalkoznak az egyetemen azzal, hogy a fiatalokat felkészítsék a gyógyszertári munkára, a konfliktuskezelésre, azaz, voltaképpen az életre. Korábban azért ez nem így volt. Nekünk még meséltek a tanáraink, az elõadásokon a szigorúan vett szakmai ismereteken kívül valami pluszt is adtak, kis életképeket a mindennapi gyakorlatból. Ma már erre sajnos, nem jut idõ.

– Ma már nyugdíjas, azonban hivatását most is gyakorolja – pedig akár pihenhetne is, élvezhetné élete munkájának gyümölcseit.

– Nézze, én az aktív pihenés híve vagyok. Soha nem is voltam egy helyben ülõ, fiatalon sportoltam is. Az az igazság, hogy miután az ember a szellemi munkában elfárad, és a legnagyobb kikapcsolódást a hegyi birtokon végzett munka jelenti még ma is.

– Lokálpatriótaként hogyan látja a város jövõjét?

– Az is nagyon lesújtó. Olyan szép is lehetne ez a város, mint Zalaegerszeg, de Nagykanizsán valamiért haragudnak a fákra, bokrokra, a zöldfelületekre. Sokkal több növény otthonosabbá tenné ezt a kis ékszeres dobozt. Jól mutatja azonban a hozzáállást, hogy egyszer a polgármesteri hivatalban valaki azt mondta nekem: a fa nem városba való, mert csak szemetel. De kérdem akkor én, mi szûri meg ezt a koszos levegõt? Mi ad nekünk oxigént? Mi nyújt árnyékot a nyári hõségben? Jó lenne, ha az illetékesek erre is gondolnának majd a belváros átalakítása során.

Horváth Attila